(1889, Miskolc – 1975, Budapest)

Kmetty János képzőművészeti tanulmányait Kassán, először a Hollósy- tanítvány Halász-Hradil Elemérnél kezdte, majd Budapestre költözése után Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában folytatta. Az 1910-es évek legelején az Epreskertben Ferenczy Károly esti tanfolyamát is látogatta. Pályakezdése egybeesett a nagybányai neósok fellépésével, a Nyolcak, majd az aktivisták megjelenésével, a kubizmus hazai megismerésével.
1911-ben Párizsban tett tanulmányútján – sok magyar festőtársához hasonlóan – ő is a Julian Akadémiát látogatta.
Hazatérve a Nyolcak törekvéseit folytató Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egyik alapító tagja és alelnöke volt.
1911–1912 között a kecskeméti, majd 1924-ben és 1929-1931 között a nagybányai művésztelepen dolgozott.
A 30-as évektől egyre gyakrabban járt Szentendrére, 1945-től a szentendrei (Régi) Művésztelep tagjai közé választották. Festészetét az első szentendrei korszakában az oldottabb, finomabb színkezelés és az expresszív kifejezési formák jellemzik, de a szerkezet változatlanul fontos képépítő elem maradt.
1946-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, 1969-ig a festő tanszék vezetője.
A 60-as években Kmetty ismét visszatért a kubista jellegű képszerkesztéshez: Nyújtott, rózsaszín, barnás vagy kékes színnel átfogott tónusú festményein a kompozíciót kontúrral jelzett, rombusz alakú, illetve romboid síkokra bontotta. Az ólomkeretes ablakokat idéző képszerkesztés eredményeként idős korában új műfajt is kipróbált: színes üvegablakai mellett „talált tárgyakból” (áttetsző műanyag vonalzó, szögmérő, gombok, stb.) kollázs-szerű átvilágítható, nonfiguratív műveket is készített.
Állandó kiállítása 1981-ben, egy Szentendre Fő terén álló műemlékházban nyílt meg.