(Ráckeve, 1886 – Budapest, 1971)
1919-től a Képzőművészeti Főiskolán végezte művészeti tanulmányait, mesterei Glatz Oszkár, és Réti István voltak, akik korosztályának legtehetségesebb festőnőjét látták benne.
1923-től a nagybányai szabadiskola tagja volt. 1937 és 1939 között párizsi magániskolákban folytatott tanulmányokat.
1930-tól tagja a KUT-nak. Pályája kezdetén lírai, természetelvű, nagybányához kapcsolható tájképeket festett.
A 30-as években erős szociális töltéssel bíró, munkásnőkről és gyermekeikről készült, figurális kompozíciókat alkotott.
Első férje a szentendrei művészteleppel szomszédos telken épített műteremmel ajándékozta meg. 1936-ban itt találkozott Czóbel Bélával, akivel 1940-ben házasságot kötött. Ezután – sokszor hangoztatott véleménye szerint Magyarország legnagyobb festője oldalán – már nem volt számára fontos az alkotás. Ettől kezdve már csak akkor festett, amikor férjének nem volt rá szüksége. Kis képeit maradék vászondarabokra, kartonlapocskákra festette, elkészült műveit elrejtette.
A Czóbel árnyékában élő művész még így is képes volt megújulásra. Párizsi útjaik során nyitott művész-szemmel járva felismerte a kortárs nonfiguratív festészetben rejlő értékeket: utolsó korszakában festett lírai absztrakt táj- és városképei korának magyar művészetszemléletét megelőző remekművek.
Czóbel csak akkor jött rá, hogy milyen nagy művész élt mellette, amikor 1971-ben, a temetés után, felesége holmija közül egymás után kerültek elő az apró remekművek. Szerencsére az életmű nem szóródott szét, Czóbel az egészet átadta a Ferenczy Múzeum képzőművészeti gyűjteményének.
Művei a Czóbel Múzeumban megrendezett időszakos kiállításokban láthatók.