magyar képzőművészek, kortárs festők, szobrászok szentendrei tárlata

magyar képzőművészek, kortárs festők, szobrászok szentendrei tárlata

Szentendrei magyar képzőművészek,kortárs festők és szobrászok tárlatai magánlakásokban és nyilvános kiállításokon.

Jávor Piroska mesél

Jávor Piroska kortárs festő

Kezemben Jávor Piroska festőművész albumával, készülődöm a találkozásra. Már többször jártam a műtermében futólag, de minden egyes alkalommal, mintha egy különleges erőtérbe, egy másik dimenzióba léptem volna be. Keresem a szavakat, mi is ez a világ, és ahogy belelapozom a könyvbe, rátalálok. Mintha a szerző valami hasonlót tapasztalt volna. “De milyen kert Jávor Piroska kertje, melybe most betekinthetünk? Gazdag, színes, változatos világot látunk, melyben mértékletesség, harmónia és rend uralkodik. Kertje mintái és formái tiszta, geometrikus formák. Tömör, nagy erejű jeleket, szimbólumokat használ melyek kultúrákon és évszázadokon át (…) hasonló erőt hordoztak.”
“Univerzális szimbólumként sziget és elszigeteltség is. A bekerített kert (…) koncentrált, ugyanakkor kozmikusan nyitott terület.”

Milyen érzés, mikor az ember hírnevet kap, mikor elismerik?

Én nem szenvedek ettől különösebben, mert annyira nem vagyok elkapatva. Igaz fiatalként nem kellett a kisujjamat se megmozdítani azért, hogy valahol kiállítsak. Még eddig életemben soha nem én kértem, hogy had állítsak ki. Azért ezek között a megkeresések között voltak olyanok is, mint például a Balassagyarmati Művelődési Ház, ahova lementünk Tamással – rengeteg közös kiállításunk volt, többek között ez is -, meg egy művészettörténésszel, aki megnyitotta a tárlatot. És ott várt minket a kultúrház igazgatója, a titkárnője, meg a takarítónő.

Díjakkal elkényeztetve meg végképp nem vagyok. Semmilyen díjat nem kaptam még. Ez ifjúként kicsit fájt, most meg úgy érzem: ez az igazi szabadság. Most már, hogyha akarnának adni, elfogadnám, mert jól nevelt vagyok, de abszolút nem vágyom rá, sőt egy kicsit kínosan is érezném magam.

 Volt egy időszak az életedben, mikor inkább akvarellel festettél, most viszont ha jól látom, kizárólag olajjal alkotsz. Hogyan alakul át – tudatos a váltás, vagy ez valahogy csendben együtt alakul a belső változásokkal?

Igen, az ember átformálódik, ami egyértelműen érződik a képeken is. Az jut eszembe, hogy az ifjú korom könnyed hevessége, abszolút elmúlt, és egy bölcsesség vagy valamiféle élet tapasztalat lépett a helyébe. Ezek nagy szavak, de én ezt normálisnak érzem, hogy nem folyik a festék a kezem alatt. Ezért nem is igen használom az akvarellt, ami nagyon friss, flottságot igényel, nem lehet újra festeni. Az olaj képeim, ha kezembe kerülnek – akár évekkel az elkészülésük után -, van hogy átfestem, mert nem szeretnék magam után rosszat hagyni. Amíg van módom változtatni, és úgy érzem, hogy ezzel jobb lesz…Egyébként nem minden esetben lesz a végén jobb, a legjobb kritikusok pedig e téren is a gyerekek, az unokák. És lehet igazuk van, hajlamos vagyok hogy túlfessem a képeimet.

Van egy képem, aminek a címét például közösen adtuk Rékával. Én azt a címet adtam a képnek: Elfelejtett mese kertje este, mire az unokám hozzátette: avagy csíkok, hurkok, cifrák.

Visszatérve a technikához, ez csak később tudatosul. Nagyméretű akvarelleket is készítettem, általában  nyáron, mikor a napon gyorsan száradt, amíg egyszer Erdész László a galériás, elkezdett piszkálni, miért nem festek olajjal, azt drágábban lehet eladni – amit máig sem értek, mert akvarellt jóval nehezebb csinálni, mondjuk az anyaga olcsóbb. Egy darabig párhuzamosan csináltam a kettőt, és aztán azt vettem észre magamon, hogy elvesztettem azt a bátorságomat, a tüzességet. Az akvarellhez valahogy fizikailag is meg lelkileg is flottabbnak kell lenni, az olaj, az egy olyan megfontolt.

 Mi ihlette a varrott papírképeket?

Egyszer Vincze Laci papírmerítőtől kaptam egy nagy stósz papírt, kis kártya méretűeket, azt mondta, hátha én fel tudom használni valamire. Később kaptam tőle nagyobbakat is.

Ez akkortájt volt, mikor édesanyám betegeskedett, és én ápoltam. Szerencsére itt lakott ebben a házban, csak akkor még a műtermem a földszinten volt, a kertből nyílt. Nem volt időm nagyobb munkákba belefogni, akkor kezdtem el a kis, egyforma méretű papírokra festeni, ebből állt össze például a Papír imaszőnyeg, a Mozart és a többiek vagy a 365 nap, ezek még akvarellek.

Mostanában megint elkezdtem ezekre a kicsi papírokra festeni, viszont most már olajjal. Ennek az oka pedig az, hogy hétvégén nem dolgozom, és sajnálom pénteken ott hagyni a festéket a palettán, mert az hétfőre teljesen beszárad.

Azt mondod, “nem a gondolat szüli a képet, hanem a kép szüli a gondolatot”. Mi történik akkor, mikor sorozatot alkotsz, mert nem egy ilyet láthatunk a képeid között. Akkor az első mégiscsak életre hívja egy újabbnak a gondolatát, vagy hogy van ez?

Nem egészen így van. Mikor állok a fehér papír vagy a fehér vászon előtt, ami tök üres, tiszta, állati nehéz az első vonást odatenni. Mikor végre elhatározom, hogy ide teszek mondjuk egy piros foltot, az már diktálja a következő lépést. Az első lépés, az egy kicsit tudattalan, legalábbis nálam. Olyan még sohase volt, hogy azt mondom, hogy festek egy Reggel, Délben, Este c. sorozatot –  van egy ilyen -, hanem elkezdek egy házikót, ami fekszik, nem áll, ahogy szokott, hanem fekszik. És mondjuk kékre festem, a környezetét is kékes, hideg színekre. Utána festek egy másikat, ahol a házikó nem fekszik, hanem áll és azt meg vörösekben csinálom meg, aztán megint festek egy harmadikat, ami másik irányba fekszik és sok rajta a fekete. És amikor megnézem, rádöbbenek, hogy jé, ez a reggeli hidegség, mikor utálok felkelni, délben kezdek élni, az vörös, este meg már sötét van, az fekete. Rengeteg sorozatot festek, és rájöttem ez azért van, mert annyi lehetőség van, akár színben, akár formában, hogy a végtelenségig lehet variálni, és nem bírom ki, hogy egy témából ne csináljak három-négyet.

Többször jelennek meg képeiden a számok, rejtett, játékos formában. Hogy születnek ezek a képek?

Az állványon pont van egy kép, ami még menetközben van, az az én telefonszámom. A számok képi megjelenítése már egy ideje foglalkoztat, és ebből a képből ki lehet olvasni a számomat, használni kell hozzá a jobb és bal kezedet. Nem egyértelmű, de legalább, ha kiállítom azzal a címmel, hogy a telefonszámom, nem fog mindenki hívogatni!

Az egész ötlet onnan jött, hogy a saját telefonszámom olyan zavaros szám, nincs benne semmi ritmus, vagy ismétlődés, hogy nem tudtam megjegyezni. És akkor elkezdtem a kezemmel mutatni, vizualizálni a számokat.

A matematikát nagyon szerettem gyerek koromban is, a mai napig nagyon tisztelem a konkrétságát, hogy nincs mellébeszélés, ott csak egy van, és az tiszta. Ami köztudott, hogy rokon a zenével. Ne adj Isten, hogy megsüketüljek, mert dolgozni csak úgy tudok, ha szól a zene. Azt szeretném, hogy a kép hasonlóan működjön, mint a zene. Hogy az embereknek ne a tudatát kapja el, hanem ahogy a zene se mond nekünk konkrét történéseket, – ellenben azt hiszem legjobban hat a lélekre az összes művészet közül -, úgy a kép a szemen keresztül, valahogy mozgassa meg a lelküket. Valószínű, hogy én ezért vagyok nonfiguratív. Pedig a Képzőművészeti Főiskolán csendéleten, akton, drapérián nevelkedtünk és aztán, mikor végre kijöttem az iskolából, szinte rögtön nonfiguratív képeket kezdtem festeni.

Barcsay Jenő tanított téged, és itt lakott Szentendrén, szinte a szomszédodban. Mit jelentett számodra, mint tanár, mint ember?

Nagyon szerettem. Közelebb állt hozzám a stílusa, mint a saját mesterem, aki hetente kétszer bejött, megnézte hogy mit csinálunk, végig ment az állványok között és mindenkinek mondott valami kritikát vagy véleményt. Szentiványit, mint embert szintén nagyon szerettem, de a festészetét nem annyira. Barcsay tanította az anatómiát, és a tárgyábrázolást, és úgy éreztem én tőle szeretnék tanulni. Sokkal szabadabban hagyott minket festeni. Például kitett egy hokedlit meg egy kockát, és azt mondta: azt csinálnak belőle, amit akarnak.

Eszembe jut egy történet Barcsayval: később, mikor már itt laktunk Szentendrén, és nekem itt lent volt a műtermem, Barcsay minden délben a házunk előtt haladt el, ebédelni ment a belvárosba és utána haza. Abban az időben a kaput még nem kulcsoltuk be napközben. A műtermem ablaka a kertre nézett, előtte volt az asztalom. Barcsay bejött a kapun, odajött az ablakhoz és látta, ahogy én rajzolok, de én nem vettem észre. Csak utólag mesélte el, hogy szó nélkül elment, mert nem volt szíve zavarni, úgy el voltam merülve a rajzolásban. Nekem ez egy akkora élmény volt, hogy a Barcsay – akit én az egekbe képzelek, mint mestert -, nem zavar engem az alkotásban.

Hogyan és mikor kerültetek Szentendrére?

Mielőtt Szentendrére költöztünk volna, egy Dózsa György úti műteremlakásban laktunk, amit Tamás, miután befejezte a tanulmányait, megpályázott, és megkapott. Egy fotóművész lakott itt előttünk, feketére tapétázott falak, a tetőablak bedeszkázva, vastag sötétítő függöny a szép nagy ablakon. Elfeleztük, a nagyobbik fele volt a műterem, a kisebbikben meg volt egy ágy, egy asztal, meg egy kicsi konyha, nagyon szolidan laktunk. Romantikus hely volt, körülbelül három évet éltünk itt. Mikor 1969-ben elkészült itt a művésztelep Szentendrén, megpályázta és szintén megkapta az egyiket Tamás. Pár évig osztoztunk a műtermen, aztán úgy alakult, hogy édesapám legyengült, már nem tudta ellátni lelkészi feladatait. Maradhatott volna a parókián, de végül adódott a lehetőség, hogy vegyünk egy házat itt, ahova átköltöztek édesanyámmal, és akkor itt kialakítottam a saját műtermemet is.

Látogatás Jávor Piroska festőnél, 2013. február 8-án

Milyen technikával dolgozol?

Olajjal festek. Nem szeretem, ha vastagon van a festék a képeimen. A legjobban azt szeretném, ha nem festékkel kellene festeni, hanem fújhatnám a képet olyan színűre, amilyenre én gondolom. Nagyon szeretem a színeket. A világ dolgait úgysem tudom megváltoztatni, így inkább olyan dolgokat festek, hogy ha valaki ránéz a képeimre, örüljön neki. Magam körül is szeretem a rendet és a tisztaságot és a képeimen is. Egyszer hallgattam a rádióban egy beszélgetést egy jazz zenésszel, aki azt mondta, hogy addig nem tud leülni, gyakorolni otthon, amíg nincs kitakarítva a szoba. Hát én is így vagyok ezzel  valahogy.

Mit gondolsz Szentendréről?

1969-ben költöztünk ide, először nem rajongtam érte, de aztán megszerettem. A szentendrei hangulatok, ablakok, kapuk, háromszögek ihletek meg valószínű – tudat alatt. Nem tájképeket festek, így egy az egyben nem adom vissza a városképi látványt.

Hogyan dolgozol?

Mint egy rendes munkásember, csak délben kezdem és este 7-8 órákor fejezem be. Közben zenét és rádiót hallgatok, hogy tudjam, mi van a külvilágban. Szeretek elszeparálódni az emberektől, egyedül, jótékony magányban vagyok. Szeretem csinálni a képet és jó, amikor készen van.

Festesz megbízásra is?

Megbízásra még sosem dolgoztam, csak az unokáimnak. És magamnak is mindig festek egy képet a születésnapomra. Volt egyszer egy vevőm, aki azt mondta, hogy direkt a hálószobájába tette a képet, így arra tud ébredni minden nap. Izgalmas és bizarr dolognak tartanám, ha valahol például egy fürdőszobában lenne ott egy képem.