Orbán Attila mesél

Beszélgetés Orbán Attilával  2014 március 21-én

„Nem akarok semmit üzenni, egyszerűen egy párbeszéd kialakítására törekszem.”

 Első korszakomban,  prehisztorikus témájú képeket csináltam törzsi előképekkel, így ezekben több volt a gesztus.  Az ausztrál bennszülöttek aboriginális művészete hatott  rám ösztönzőleg, az egyetemes mágikus jelnyelv után kutattam. Akkoriban aboriginális festészet alapszíneit, a feketét, okkersárgát, vöröset és a „szent fehéret”  részesítettem előnyben, szénnel, tussal, pasztellel dolgoztam. Aztán ahogy telik az idő, gazdagszik a festészet metodikája. Margeschu Marika régi támogatóm és gyűjtőm, nagyszerű és jó szándékú asszony, most már itt él Szentendrén, akkoriban azonban volt egy galériája Hannoverben, Dúl Antallal közösen. Sokat gyűjtött tőlem, főleg ebből az első korszakomból.

 Ahogy telik az idő, gazdagszik a festészet metodikája – mondtad. Ezt hogy kell érteni?
Tudatosan törekszem a festés során a képi szintézis megteremtésére. Először feketével a kép témája a karakter kerül fel, majd utána egy geometrikus formarendszer kerül kapcsolatba a figurával.Végül a legküzdelmesebb fázis következik. A gesztusfestészet metodikáját alkalmazva, tiszta színekkel legtöbbször kitörésszerűen gyorsan, néha kissé meditatívabban lassabban alakítom ki a végleges képet. Ez expresszionista metodika és mivel egy gesztusból keletkezik, ez absztrakt expresszionista műfaj. Korábban inkább archaikus forma dominált és a gesztusok. Meditatív állapotban szeretek dolgozni, nincsenek előre elhatározott dolgok. Az asszociációs tér ebben nagyon gazdag.  Sok embernek más látásmódja van, mást szem mást vesz észre. Tudatosan nyitva hagyom az asszociációs tereket, hogy ahány, ember annyiféle módon fejtse meg a képet.

Honnan indult szellemi orientációd a festészet felé?
Hamvas Bélától. A rendszerváltás előtt 1985-től elindult egy érési folyamat, melyben felértékelődött a szabadság. Kereste az ember a szabad képzőművészeti témákat. Kokas Ignácot atyai jó barátomnak tartom, a mesteremnek tekintem. Ő támogatott a Derkovits-ösztöndíjban is, minden mester a saját diákjának szeretne Derkovits-ösztöndíjat. Állítólag ezt mondta az elbírálásnál: „Gyerekek, kié ez a jó kép? Hogy hívják ezt az embert?” Közben felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába és a Művészeti Alapba. Aztán a rendszerváltás után egy csoportos kiállítás és aukció nyilt a párizsi Ader, Piccard,Tajan aukciós házban 1992-ben.  Aztán Montreálba is kaptam meghívást 1994-ben, tehát valahol itt kezdődött, hogy festő lettem.

És önmagadban hol keresnéd szakmai indulásod?
17 évesen a gimnázium könyvtárában a modern művészet után kutattam és egy Hans Arpról szóló könyv is a kezembe került. Az absztrakt geometrikus négyzeteket ábrázoló képeit  “konstelláció” címmel látta el. A komponálási módja az volt, hogy a fehér négyzeteket feldobja és ahogy leesik (többé kevésbé) úgy hagyja meg a kompozíciót. Felszabadítólag hatott rám ez a ráhagyatkozás, a művészi szabadságnak ez a magas foka. Intenziven foglalkoztattak akkoriban a kollázsok.Bálint Endrének néhányszor megmutattam a kollázsaim. Érdeklődéssel fogadott, tanácsokat adott.Innen indultam. Anyukám, aki 2 éve halt meg, sokat bátorított a festészet irányába. Nagyon hiányzik Ő a mai napig, nagyon fontos volt nekem, most is nehezen tudom túltenni magam az elvesztésén.

A festészeted milyen vezérfonal mentén fejlődik tovább?
Ráhagyatkozom az isteni erőkre. Nem kombinálok, elég, ha az ember nyitott és komolyan hisz abban, amit csinál.