Beszélgetés Deim Péter fotóművésszel, Szentendre, 2015. május 12.
Mikor az ember a Szentendrei Skanzenben jár, úgy érzi, visszarepült az időben. Deim Péter életének a részévé vált az irigylésre méltó hely, és bár egy emberöltőnyi ideje annak, hogy itt dolgozik, művészete mégsem a múlté. Fotógrafikái lépést tartanak a mai modern művészettel.
Hosszú idő óta a Skanzen fotósaként dolgozik. Gyönyörű, témában gazdag hely, de nem válik egy idő után “üressé”?
Igen, az őskorban már ott dolgoztam, 32 éve, kicsit az ember beleszokik, nem mindig veszi észre már a szépséget. Most készülünk a nagy Erdélyi tájegységre több ezer tárgy érkezik, folyamatosan van munka. Ráadásul terepre is elmegyünk kutatni, fotózni, videózni, ez mindig izgalmas.
Szeretem a tárgyfotózást, mert nem mozog, nem szuszog, nem kell kommunikálni, jó légkört teremteni hozzá, mint a portréfotózáshoz.
A művészfotózás összekapcsolódik a skanzeni munkával, vagy annak van külön ideje?
A fotós képalkotáshoz csak periférikusan van köze a munkámhoz, mert a külső világból főleg csak motívumokat gyűjtök, de skanzen tárgyakat is felhasználtam már a montázsaimhoz. Inkább összegyúrom a saját, régi képeimet, és az új alapokat, és fotógrafikákat készítek belőlük. Most épp egy új sorozaton dolgozom, Játék Hokuszai-val címmel, mely elsősorban Kurosawa Álmok c. filmje ihletett. A film fantasztikus, átfogja az egész történelmet a bűnbeeséstől a háborúkon át, a pusztító végkifejlet víziójáig. Mindezt morális tartalommal, művészettel megtöltve. Olyan víziók voltak benne, amilyeneket én is próbálok megjeleníteni a fotografikáimon. A másik forrás apámnak egy kis Hokuszai-a, kis figurák vannak rajta, amiből egyet-egyet beemeltem saját képi világomba, így különleges hangulatokat hozva létre. Az egyik darabja a sorozatnak az Édenkert. A közepén egy virágzó fa áll, amit itt fotóztam Szentendrén a Püspökmajorban, nem volt egyszerű, sokat kellett retusálnom az autókat, embereket, házakat. A képen az előtérben három gyerek játszik színes köveken, a következő képsíkban egy mosakodó nő, és a háttérben tantrikus, szeretkező párok vannak a domboldalban. A figurákat Hokuszai-tól és követőitől választottam. Szerintem elég „vicces” és „hatásos” lett. Ez volt a hatodik Hokuszai játék, de azt hiszem, készül még belőle.
Hosszú ideje dolgozott analóg géppel, mikor megjelentek az első, profi fotózásra is alkalmas digitális gépek. Nehézséget okozott a váltás?
Sokáig tiltakoztam a digitális gépek használata ellen, de a munkahelyemen rákényszerültem, és azóta csak azzal dolgozom. Felszámoltuk a labort is. A negatívokat, a diákat is digitalizáltuk. A digitalizálás nagy lehetőség, ami a laborban nehezen volt kivitelezhető, az a számítógépen könnyedén megoldható, a laborban sokkal nehezebb volt korrigálni egy képet, nem beszélve a montázstechnikáról.
Tősgyökeres szentendrei, hogyhogy csak 2010-ben lépett be a Vajda Lajos stúdióba?
Ebbe is csak belecsöppentem, a barátaim javaslatára beléptem, befogadtak. Ismertem a legtöbbjüket, de nem fordult meg a fejemben, hogy én VLS tag lehetnék. Gyerek korom óta jártam a kiállításaikat, szerettem azt az életmódot, ahogy élnek, alkotnak, de mindig csak periférikusan voltam jelen.
Milyen érzés egy festőművész fiaként fotóművésznek lenni?
Olyan érzés, hogy nem mertem kiállítani harminc éves koromig. Mindig meg volt bennem az a feszültség, hogy kéne valamit csinálnom, de túlságosan nagy tisztelettel vagyok a művészek, a művészet iránt, bennem ez egy szorongást váltott ki. Lassan kezdtem el a munkám mellett más szemmel is, művészi megközelítéssel fotózni, Anyám is, apám is mindig támogatott, bíztatott ebben.
A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának is tagja voltam, sajnos csak rövid ideig, mert későn, harminckét évesen kerültem oda. Akkor kezdtem igazából kiállításokon részt venni, mint kiállító. Nagyon jó vezetőnk volt, Balla András fotóművész és kertészmérnök.
A képeit jellemzi valamiféle festőiség, sőt jó néhány képére motívumokat fest előhívás után. A fotógrammok is csak annyiban köthetőek a fotózáshoz, hogy fényérzékeny papírra készülnek. A fotózás csak eszköz a képalkotáshoz?
Meg kell mondjam én a fotózást magát nem annyira szeretem, inkább az utána következő alkotás érdekel, valami más világot teremteni. Az nem, hogy lefotózzak egy tájképet, vagy utca részletet. Az izgat, hogy kifejezem a belső világomat a képpel a legabsztraktabb, vagy konstruktív megoldásokon át a lírai, festői megjelenési formáig. Elindulok egy motívumon, és alkotás közben megszületik a kép, előre sosem tudom, mi lesz a végkifejlet.