Aknay János mesél

Mit jelent ma szentendrei festőnek lenni? Jelent-e ez  egy közösséghez tartozást, mint régen?
Ez a szentendreiség fogalma számomra, úgy mint a város is, szétesőben van. Tudomásul kell venni, hogy a ‘70-es években, amikor én idejöttem, ez egy 10.000-es kisváros volt, ez azóta 30.000 lett. Ez eleve szétfeszítette a várost. Az a fajta életvitel teljesen átalakult, ezt szeretjük fejlődésként emlegetni. Holott a város amortizálódott, a lakosok nagy része a 80-as évektől kivonult a belvárosból. Megszűnt az identitás és egy csomó minden, ami akkor működött. Lassan, mintha elkezdődne már valami megújulás.Kialakul valami új, csak az más lesz, lehet hogy jobb lesz, én azt most még nem érzem. Amikor régen vasárnaponként tárlatokat csináltunk, az megmozgatta a szentendreieket. A kilences mise vagy istentisztelet után a templomokból jöttek az emberek, nagyrészt helyiek, de sokan jöttek Budapestről és vidékről is. Az emberek – úgy tűnt – jobban odafigyeltek egymásra. Most sokkal inkább önszerveződve próbálnak előrébb jutni. Nincsenek kapcsolódások, én ezeket fájlalom.

Mikor ide jött Szentendrére, kereste ezt a kapcsolódást a helyiekkel?
Különösebben nem, magától jött. Nagyrészt az én korosztályom volt aktív, akikkel megcsináltuk a Vajdát ‘72-ben, valahogy egymásra találtunk. Akkor egy idegen arc feltűnő volt, főleg hosszú hajjal, csizmával. Ma fel se tűnne, hogy itt van egy őrült, bárki lehetne. Ezek a kapcsolatok alapvetően barátságokon alapultak. És persze ezt erősítette, hogy minket fekete báránynak tartottak. Mindig voltak céljaink, amiért igen is meg kellett küzdenünk. Példaként említhetnénk pont a Malmot. Én is egyik alapítója voltam Deim Pállal, Farkas Ádámmal, Chikám Bálinttal, Hann Ferenccel és az ember azt látja, hogy a sajtot kiénekelték a szánkból. Méltatlan a dolog. De ezek a dolgok elmúltak, integrálódott, ami jó is, meg nem is. Valami független, nagy dolgot akartunk csinálni, egy kortárs galériát. Építészetileg is erősen kifogásolható a felújítás, és az új épületrész totál tájidegen. Én még láttam egyben, amíg szét nem hordták a baloldali szárnyát. Azt vissza kellett volna építeni és gyönyörűen egybehozva a tereket, igazán jó kiállító teret kialakítani. Nem úgy, mint most. Teljesen átláthatatlan, ortopéd. Ettől még mehetne ez jól is, csak nem így indult. Szép elképzeléseink voltak. A szentendrei – és városon kívüli – kortárs anyagot akartuk bemutatni, európai kitekintéssel. Föl lehetett volna hozni ezt a Malmot, ez egy unikális dolog lett volna. Lehet így is az lesz, adja Isten, hogy úgy legyen! Eddig ragaszkodtam hozzá, most már nem ragaszkodom.

A képei jellegzetesen “Aknay-sak”, ráadásul Európa szerte ismerik a műveit. Nem próbálkoztak még meg hamisítással?
De volt már. Sok kortárs művészt hamisítanak, de lebuktak vele. Volt gyűjtőm, aki naívan vett egyet, ami két képből lett összeollózva. Egyszerűnek tűnik, de nem olyan könnyű a képeimet hamisítani. Ez ellen úgy tudok védekezni, hogy majdnem minden képem meg van örökítve albumban is. És emellett van egy digitális archívum, amit Novotny Tihamér művészettörténész barátom kezel.Olyan nincs, hogy 2005-ből felbukkan még 50 darab kép.
(Az interjú közben csörög a művész úr telefonja, épp egy kedves kollegina hívta kétségbe esve, hogy ellopták egy adathordozóját, és azóta felbukkantak a piacon képeinek hamisított másai.)

A festés valamiféle átlényegülés. János képei sok esetben vallásos ihletésűek. Hogyan alakul egy kép?
A festés az egy nagyon jó dolog. Valami megszületik a fejemben, akkor már benne vagyok, ilyenkor már nem tud kizökkenteni semmi. Tegnap is elkezdtem egy képen dolgozni, és ekörül jár az agyam, amíg el nem készül. Csak akkor dolgozom, mikor belül van valami. Nem jövök le a műterembe csak úgy, hátha jön az ihlet. Ez nem így működik.
Van hogy készítek vázlatot, főleg a nagyobb méretű vásznakhoz, de ez inkább csak szamár vezető, alakul a kép munka közben. A kis képekkel egyébként legalább annyi a munka, mint egy naggyal. Azért mert kicsi, nem könnyebb, másképpen nehéz. Tulajdonképpen ugyanannyit dolgozom rajta, mint a nagyokon.
Van egy barátom Matula Péter, aki szakrális témájú képeket gyűjt. Rajtam kívül még két embertől (ef Zámbó István, Tábori Csaba) rendelt, megadva 50-60 evangéliumi témát. Ezt tette körülbelül 14 éve. Lassan elkészült 12 kép, 40×60-as fatáblákra. Két éve volt is a Budai Vár Magdolna-tornyában ebből egy közös kiállításunk. Érdekes volt, nagy rákészülést igényelt, hogy hogyan dolgozom fel úgy a témát, hogy megmaradjak a saját stílusomnál, de élveztem nagyon. Két éve fogtam neki igazán. Lementem Sárospatakra két hétre, ez adta meg a kellő löketet. A sorozatról megjelent egy tanulmány kötet a Balassi Kiadótól, melyet Nagy Márta művészettörténész jegyez.