Kicsit több mint másfél éve költöztünk Szentendrére a családommal. Előtte Budapest egy erdős részén laktunk. Itt születtek az első tájképeim. E mellett szabadabban értelmezett csendéleteket festettem. A képek témái a mindennapi használati tárgyaim voltak, kiragadva közegükből, háttér nélkül: a térben lebegtetve. Vagy épp plakát szerűen: de mindenképp a karakterük túlhangsúlyozásával, szerepük túlreagálásával. Szentendrére költözve magával ragadott a város csoda-fényes lüktetése.
És ki is zárt majd minden egyebet a látókörörömből. Szinte kizárólag a tájképekre koncentráltam megőrizve a korábbi gesztusokat . Amint a képeken látható, nem törekedtem tovább az objektumok realisztikus ábrázolására. A legfontosabb törekvésem a rajtuk játszó fények megragadása : a karakterek abban való feloldása.
Fontosnak tartom hogy az alkotás megmaradjon a közvetítő, hírvivő és rámutató szerepében. Ajándékba kapott látást és kézügyességet ennek rendelem alá szolgájául. Igyekszem kimaradni belőle. Nem az énem-képzetét, illúzióját mint alkotót mutogatnám, hanem ami ettől lehetőleg mentes. Ezért a tájkép. Nincs vélemény, nincs üzenet: csak a szolgálat a fentről kapott eszközökkel, hogy minél kevesebb kosszal adjam tovább a szépet. Hálásan köszönöm, hogy kaptam rá lehetőséget.
Szeretem Szentendrét, szeretem a fényeit. Szeretnék még sokat festeni.