Barakonyi Zsombor mesél

Milyen technikával készíted a képeidet?
Fotó alapú festményeim elsősorban érzéki, anyagban létrejövő, és létező, testtel bíró tárgyak. Keletkezésük módja nem titok, az alkotó eszközök egyértelműen a figyelem fókuszába kerülnek, a képek hordozzák és láttatják a különböző sablonokat a felületre rögzítő tűk ütötte lyukakat is. A legutóbbi munkákat létrehozó alkotói munkafolyamat során, leginkább a digitalizálás korszaka előtti, analóg filmes trükkök eljárásai kapnak szerepet a festményeimen, mint például a maszkolás és a kitakarás, vagy a különböző rétegek egymásra montírozása.

A korábbi Budapestet ábrázoló képek ezúttal olyanokkal egészülnek ki, ahol már nem egyszerű meghatározni, hogy hol és mikor játszódnak a filmszerű jelenetek. Bécs, London, Róma vagy más európai nagyváros.

A technika miatt nem vászonra festek, hanem van Pomáz mellett, Csobánkán egy Erdélyből származó asztalosom, vele készítjük a fatábláimat, amire festem a képeket. Az alap mindig egy neutrális, semleges szürke festékréteg, az én esetemben, soha nem fehér. Utána lefóliázom ezt az alapot és rávetítem a képet, amit hagyományos, analóg technikával, diafilmre fotóztam valamelyik utam során. Felrajzolom a fóliára a látvány minden apró részletét, utána sniccerrel körbevárom azt a részt, amit meg akarok festeni. Leszedem a kivágott részt és szivacs hengerrel felviszem az adott színt. Így, több menetben kerülnek fel a festékrétegek a kép felületére.

Ilyen például a “Késő délutáni káprázat” c. munkám, másfélszer másfél méteres fatáblán. Kozmopilita feelingű kép. Londoni részletet ábrázol, de a kép egyik részlete lehetne akár Budapesten is. A diát a forgalom iránya miatt meg is fordítottam, hogy ne legyen egyből beazonosítható. Tehát végül is nincs jelentősége, hol vagyunk éppen. A célom az, hogy a nézőben egy számára ismerős “városi életérzést hívjon elő” a látott jelenet. Tehát: mintha már jártam volna itt…

 Fontos, hogy legyen címe a képeidnek?
Olyan nincs, hogy nincs címe a képnek! Hallgatom a rádiót például, vagy olvasok és meghallok, egy Márai vagy Kosztolányi gondolatot és tudom, ez melyik képemnek lesz a címe. És az is fontos, hogy angolra is jól lehessen fordítani. Nagyon szeretek olvasni, és kedvelem a nyelvi fordulatainkat – azonban, ha a határainkon túl is megmutatom a képeimet, lényeges, hogy át lehessen a címeiket ültetni egy nemzetközileg is értelmezhető kontextusba. Ezért hát az angol címadás is egyben.

Külföldön sikk a műtárgy gyűjtés, azaz hagyományai vannak a kortárs művészettel való együtt élésnek az otthonokban. Ugyanúgy, ahogyan a színházba vagy moziba járásnak, és az irodalom szeretetének. Mi itthon talán egy kissé lemaradtunk ebben, nem tehetünk róla, de így van.

 Mit jelent neked Szentendre?
Én egy “budapesti-szentendrei” vagyok. Nagyon jó emlékeim vannak Szentendréről, 10 éve élek Szentendrén. Én így vagyok szentendrei. Engem nem ráz meg, hogy hogyan lett lekövezve a Főtér. Nekem tetszik, megfelel. Nem így vagyok lokálpatrióta. Szentendrei témájú képeim nincsenek, de Szentendre áttételesen inspirálta munkásságomat és fontos a művészetemben. Ranódy László filmrendező házában laktunk évekig feleségemmel, és a nagyobbik gyermekemmel, Brúnóval, aki most 10 éves. A Bükkös partján. Ott jött be a szikra, hogy milyen új műfajt találok ki a képeimhez, és min fogok dolgozni. Nekem nincs, olyan hogy ihlet, én a folyamatos munkában hiszek.

Mit szeretsz a munkáidban?
Kitalálni, és csinálni őket.

 Mikor dolgozol?
Majdnem minden nap. Számomra fontos a folyamatos műtermi jelenlét. Természetesen a családom, valamint a kislányom, Veronika, aki most másfél éves, és Ő, a legnagyobb múzsám jelenleg.

Ez van.