A Deim név nemcsak nekünk, szentendreieknek cseng ismerősen, mivel Deim Pali bácsi kiemelkedő alakja volt a hazai neoavantgardnak, beírva ezzel a Deim nevet a művészettörténet nagykönyvébe. Később fia, Deim Péter és unokája, Deim Balázs is mondhatni átvették a stafétát, igaz, ők mint fotográfusok gyönyörködtetik a nézőket képeikkel. Balázs büszkén emlékszik vissza a Kontinuum című kiállításra, egy olyan eseményre, ahol a közönséggel együtt ünnepelték a “folytonosságot”, a generációkon átívelő műalkotást.
Igen izgalmas és különleges ötletnek találom, a diploma munkádat, aminek a címe: Térfigyelő rendszer. Még mielőtt az olvasó azt hinné, biztonság-technikusként végeztél, oszlassuk el a tévhitet. Mik is ezek valójában?
Az alapötlet onnan jött, hogy interneten nézelődtem – csak úgy céltalanul -, és rátaláltam a solarigráfia technikára. Több hónapon vagy akár egy éven keresztül kell exponálni camera obscura és fekete-fehér fotópapír segítségével. Mindig is szerettem kísérletezni, ezért gondoltam kipróbálom. Szentendrén csináltam először egy sorozatot, próba jelleggel. Majd barátommal, Zarubay Bencével, Budapest forgalmasabb köztereire helyeztünk ki 35 camera obscuraként működő sörösdobozt. Az első alkalom egyik tanúsága az volt, hogy jóval fixebb rögzítésre van szükség, hogy fent maradjon, és hogy ne mozduljon be a kép. A másik pedig, hogy kisebb lyukra van szükség, hogy élesebb képet kapjak. Fontos volt, hogy jó magasra tegyük, ne szedjék le az emberek. A helyszínek megválasztásakor az volt a szempont, hogy minél mozgalmasabb legyen a tér, minél több jármű és ember haladjon át nap, mint nap. Ezzel fordítva ki a térfigyelő rendszerek lényegét, mert az én képeimen pont az élőlények és a járművek tűnnek el és csak a fix pontok, csak a tér marad látható, maga a történés nem. Egy 5 méteres létrával, láthatósági mellényben, munkás sapkában fényes nappal, volt hogy a rendőrök mellett tettük fel a dobozokat, de látták, hogy rendesen dolgozunk, ezért nem szólt ránk senki. Azt gondoltuk, minél pofátlanabbak vagyunk, annál kevésbé gyanús az egész.
Hány százalékban volt sikeres a képalkotás? Volt meglepetés?
Mindbe volt kép, de voltak jobbak, ezeket válogattam be a diploma sorozatba, összesen 7 képet. Egy tűnt el, az is csak azért, mert karácsonyi díszeket tettek a helyére. Meg volt persze olyan ami beázott, lemosta az eső az emulziót a papírról, de volt, hogy ilyen hibákat direkt benne hagytam. Szerintem jól sikerült és külön jó volt az az érzés, hogy az osztálytársaim ott szenvedtek hogy:” jaj mit kell még lefotózni”, én meg hátradőltem, és mondtam, hogy én most is fotózom.
Az édesapád is fotós. Tőle tanultál fotózni? Kötelező volt, vagy szívesen csináltad?
Jó dolog, hogy apukám is fotós, sokat tanultam tőle. 12 évesen a nyakamba akasztotta a fényképezőgépet – egy filmes gépet -, hogy tessék próbáld ki. Tetszett, és úgy maradtam.
Ma meg külön jó, hogy megnézzük egymás képeit, és tudunk segíteni egymásnak. Elmondjuk a másik képéről, hogy mi tetszik és mi miért nem, és ez jó dolog. Sose mondta, hogy fotósnak kell lennem.
Édesapád nagyon büszke rád. Szoktatok együtt kiállítani?
Persze, gyakran van erre példa. Többször volt hogy a Skanzenban, de állítottunk ki a Magyar Írók Szövetségénél, legutóbb pedig a P’Art Moziban együtt nagypapám, apukám és én állítottunk ki, az nagyon szuper volt. Büszke voltam, hogy együtt vagyunk, hogy ott kiállíthatok velük.
Szoktam egyedül is kiállítani, körülbelül két évente van önálló kiállításom. Legutóbb a Folt Kávézóban volt, itt Szentendrén, idén nyáron meg kiállítok a Tranzitban Budapesten. A P’ Art Moziban kiállított sorozatot látta Egri Orsolya is, megtetszett neki, rajta keresztül kerül a Tranzitba. Szoktam beadni képeket pályázatokra is, szerencsére gyakran be is válogatják a munkáimat. Ezek általában csoportos kiállítások.
2013-ban végeztél Kaposváron, azóta mivel foglalkozol?
Legelőször a hév-állomáson dolgoztam a Fuji Foto Centrumban, ami most már Imágó Fotó. Utána kerültem a Nagy Sándor Képkeretező üzletbe, Györgyiékhez. Itt dolgoztam – nem is tudom -, talán egy fél évet, de mellette voltak alkalmi munkáim például: esküvői fotózás, épület fotózás, bejött ez meg az. Ezután kaptam állást a Szentendrei Kulturális Központnál, mint videós-fotós. Most a Múzeumban vagyok 8 órában, és a városnak pedig alkalom adtán, rendezvényeken fotózom. Szeretem hogy van egy fix munkám, mellette jut időm arra is hogy, megvalósítsam az én kis dolgaimat, ötleteimet. Sokféle feladatot kapok a múzeumnál, sokat tanulok belőle. Van olyan is, hogy valami kreatív dolgot várnak el, azt nekem kell kitalálni, mindig van valami izgalmas.
Kizárólag digitális technikával dolgozol?
Most már igen, régen sokat fotóztam filmre. Volt otthon egy kis laborom nagyítottam is, és elő is hívtam a képeket. Végül eladtam a filmes gépet és a digitális szettet kezdtem el bővíteni. Sokkal szabadabb vele dolgozni.
Mennyire nyúlsz bele a munkáidba utólag?
Ez attól függ, hogy mi a célom, hogy mi a feladat. Van hogy teljes mértékben kiretusálom, átalakítom a képet. Például a minimál sorozatomnál az volt a lényeg, hogy ki kellett tisztítani digitálisan az egészet, hogy úgy tűnjön, mintha egy digitálisan felépített teret látnánk. A legutóbbi sorozataimban, viszont pont az izgat, hogy nem nyúlok nagyon bele, csak egy-két színbeli korrigálást csinálok, meg a párhuzamosokat kihúzom az épületeknél, hogy direkt maradjon minden ott ahol van. Mert a fényképezőgép ugye mindent lát, és az maradjon is úgy. Valamiféle dokumentálás jelleggel.
Mi az a téma, ami a leginkább foglalkoztat?
Legfőképp az épített környezet érdekel. Sokszor úgy gondolom hogy az épületen keresztül sokkal jobban be lehet mutatni magát az embert, mint egy portréval. Sorozataimban az épületeken keresztül próbálom bemutatni az érzést, vagy a sztorit. Csinálok portrékat is, de nem jellemző, hogy riport jelleggel. Most épp a barátaimról csinálok sorozatot. Az összes barátomat lefotózom egy fehér háttér előtt, hogy leválasszam őket – úgymond a valóságról. Mindenkitől azt kértem, hogy úgy nézzen ki, ahogy szokott. Miután lefotóztam őket, megmértem mindenkit, hogy hány centi. Majd akkorában szeretném őket kinyomtatni, mint amekkorák valójában, és velük megtölteni egy kiállítóteret. Már ötven kép van, és még tíz-tizenöt biztos készül. Ez egy két napos buli volt, hogy én villogtam a vakuval, ők meg közben söröztek. Egy két ember látta csak a róla készült képet, előre mondtam nekik, hogy majd akkor láthatják, mikor a falra kerül a kiállításon. Úgyis én fogom kiválasztani, ami szerintem jó.
Van szentendrei épület sorozatod?
Van egy nagyon régi, még nyertem is vele egy díjat itt Szentendrén. Ennek az a címe, hogy Szentendre, idézőjelben Szentendre. Az volt az ötletem, hogy elmegyek és megkeresem Szentendre külvárosának kicsit romosabb épületeit. Ezeket filmre fotóztam, majd ezeket a képeket előhívás után digitális fényképezővel úgy makróztam be az egyes filmkockákat, hogy itt-ott éles, itt-ott életlen lett, végül photoshop-ba még átdolgoztam kicsit őket. Így furcsa misztikus hangulata lett a fekete-fehér képeknek. Az volt a lényege, hogy az itt lakók, meg a turisták, akik csak a belvárosi részeket ismerik, vagy nézik meg, kicsit kitekintést vagy épp betekintést kapjanak a valóságról. Így én lettem az a turista, aki megnézte a külvárost.