Nagy Barbara mesél

Beszélgetés Nagy Barbara képzőművésszel (Szentendrei Régi Művésztelep, 2015. április 14.)       

Szentendrén születtél, mit jelent neked a művész telepen dolgozni?

Nagyon örültem, mikor megkaptam a lehetőséget! Általában olyanok nyertek a pályázaton, akiknek van szentendrei kötődésük és tudják értékelni. Van egy-két Derkovitsos is, de ők jóformán ki se járnak, alig használják. Mi, akik kint vagyunk, átjárunk egymáshoz teára, beszélgetni, tartunk bulikat. Jobb itt, mint otthon: “leülök és dolgozok”. Volt, mikor otthon dolgoztam, van egy nagy tér, az most a nappalink.

 Mit jelent neked a Vajda Stúdió?

Én két évvel előbb bekerültem a Vajdába, mint ahogy felvettek a Képzőre, és nekem ez nagyon jó volt. Mindenkinek megmutogattam először a munkáimat Deim Pali bácsinak, Aknay Jánosnak. Nekem sokat jelentett már a gimnázium alatt Vajda Lajos művészete, napi szinten bementem a múzeumba.

Ez elismerést jelentett, hogy ilyen fiatalon azt mondták, hogy gyere, vagy ez bevett szokás?

Igen. Sőt még a Pali bácsi azt is megakadályozta, hogy kirúgjanak az Képzőről. Nem szerettem anatómiára járni, és a tanár meg akart buktatni. Én erre azt mondtam, hogy akkor én többet nem jövök az egyetemre. Felhívta a tanárt Pali bácsi és végül kaptam egy kettest. Nem azért nem szerettem, mert nem tudtam megtanulni, vagy lerajzolni, hanem egyszerűen mert nem volt jó a légkör.

                               

Hogy jutottál a festészettől a három dimenziós “képtárgyakig”?

Festettem olajjal vászonra, ott jött, hogy nekem ez túl puha volt. Már ott is csináltam fekete-fekete képeket, aztán találtam egy darab fát… Koncentrációra késztet, ha tovább fut a véső, akkor kész, azt nem lehet javítani, nincs mód elkenésekre, mint a festéknél.

Milyen fával dolgozol?

Borovifenyő, mert az viszonylag puha.

Mikor tértél át erre a technikára?

2002-ben, de nem készül belőlük sok, mondjuk három, négy egy évben. Én nem vagyok olyan típus, meg csinálok mást is.

Előre megszületik a fejedben a kép, vagy alakul a kezed alatt?

Alakul, a fatábla, a csomók meghatározzák mit enged kihozni. Eleinte jobban táj-jellegűek inkább hegye-dombos témájúak volta, aztán inkább geometriai formák. A fényről szólnak ezek, fotózni is nagyon nehéz, van amikor semmi nem látszik, van amikor meg életre kel, és látszik az egész. A fény előlépését akarom megjeleníteni.

Emiatt feketék a képeid, gondolom.

Igen, az muszáj. Mert a fekete az egyetlen, ami elnyeli a fényt, és így kilépve a síkból mégis megjeleníti azt. Ez egy ellentmondás, és ez nekem jó. Nagyon szépek, amikor még üresek, még nincsenek lefestve, amikor még látszik az anyag. Az a lényege, hogy létre jön e fényjáték vagy nem jön létre. Azért van három egyforma, mert az egyiket vízszintesen metszem, a másikat függőlegesen, és akkor különböző fényviszonyok jönnek létre.

Amikor a fához nyúltál, akkor már tudatos volt a fény játéknak a keresése?

Igen, igazában már az olajvászonnál is használtam, ott is megjelent a feketén fekete.

Hogyan nevezed az alkotásaidat, festmények?

Fatáblák vagy táblaképek, de egyértelműen a festészeti hagyományba tartoznak ezek a munkák. Fontos az ikonmerevítés a tábláknál. Nem relief, nem is úgy kezelem. Rómában volt egy szobrász – mikor ott jártam kint ösztöndíjjal, akkor találkoztam a munkáival -, aki tulajdonképpen ugyan ezt csinálta, mint én csak azok szobrok voltak. Nem metsző késsel dolgozta meg a fát, hanem a fűrésznek látszottak a nyomai, az egész nyilván nagyobb léptékű volt. Annyira megdöbbentő volt, aztán utána néztem, és kiderült egy napon születtünk.

Mivel fested meg a fatáblákat?

Nem pác, mert az nem fedné, hanem csak pigment és plextol keverékével, azért sem olajfesték, mert akkor csillogna.