Rákossy Anikó férjével, Farkas Ádám szobrászművésszel együtt él egy patakparti, mesebeli házban. Mikor belép az ember, megáll az idő. Nem csoda, hogy ilyen inspiráló környezetben mindkét lányuk művész lett. Anikó mosolyogva fogad minket, majd felkísér a műtermébe. A padlástér – szó szerint és átvitt értelemben is – felülemeli a belépőt a hétköznapokon.
Anikó képei non-figuratívak: kinek a kavargó faleveleket, kinek egy fa alól feltekitve az ég kékjét jelenítik meg. Ég és föld között pedig a padlás, a műterem, ami a festő számára “szent tér”, egy olyan kitüntetett világ, ahol átszellemülve engedhet a benne feszülő érzések kifejezésének.
A gyerekek nevelése mellett, hogy fért bele az életébe az alkotás?
Ez hosszú történet. Én gyerekkönyv és tankönyv illusztrálással kezdtem, grafikákkal, diafilmekkel, később készültek szitanyomatok is a gyerekeknek. Mikor a gyerekeim tizenöt évesek lettek, akkor kezdtem el csak festeni. Ehhez több időre volt szükségem. Érdekes, és kicsit ijesztő is volt, ahogy előtört belőlem, amit az évek alatt gyűjtöttem, volt hogy sírva festettem. Az első képeim olaj képek voltak. Ma egy saját technikát használok mikor festek, por festéket keverek – főleg föld színeket – fűrészporral, a kötőanyag pedig plextol.
A gyerekek művészi pályára léptek, ez mennyire volt véletlen?
Mindketten tudtuk, hogy a művész élete nem könnyű. Nem irányítottuk tudatosan efelé a hivatás felé őket. Kisebbik lányunk, Zsófi, nem is akart művész lenni. Kezdetben mindent megtett, hogy valami egészen mást csináljon. Hosszú utat tett meg, míg végül itt lyukadt ki. Először zenésznek készült, a konzervatóriumba járt, majd felvették az állatorvosi szakra a gödöllői egyetemen. Egy évig bírta, akkor sírva jött haza és mondta: Ne haragujatok, de mégiscsak a Képzőre szeretnék járni. Akkor Ádám azt mondta neki, nem mehet, amíg jól meg nem tanul rajzolni.
Most, hogy végül mégis mindenki művész lett, adódott a lehetőség a közös kiállításra – nagyon találóan- Génkapocs címmel. Mesélne erről nekünk?
Igen, a cím ötlete Zsófitól származik. Olyan jó volt így is megélni, hogy együtt a család. Bori lányunk textiles, Zsófi szobrász, mindenki alkot, de mind mások vagyunk. Érdekes megfigyelni, hogy Zsófi például festi a szobrait, Ádám ezt szinte sose tette. Mintha ötvözné a szobrászatot és a festészetet, kicsit lágyítva, “nőiesítve”. Bori munkáin is hangsúlyosak a színek, a textil pedig kifejezetten nőies.Mesélne a képeiről?
Különleges, ismétlődő motívum-kinccsel dolgozik.
Két csoportra oszthatóak a képeim: az egyik, mikor a meglévő motívumot repetitív módon használom, ezek sokkal megnyugtatóbb, meditatív képek. Míg a másik csoport képei dinamikusan törnek föl belőlem. Azt érzem, mind a kettőt csinálnom kell, hogy egyensúlyban maradjak. Mindkét esetben a képeim szinte szétfeszítik a terüket, nem is szeretem bekeretezni a munkáimat. Most épp azzal kísérleteztem, milyen, ha keretbe teszem, és arra is átfutnak a motívumok. Először mindenki attól tart, mikor a lakásába képet választ tőlem, hogy nem lesz túl nagy? Végül a visszajelzés az, hogy nagyon megszeretik. Kölcsönöznek valami különös, élő hangulatot a tereknek.
Az XY kiállítás névadó képei, x-et és y-ont formázó képcsoportok. Hogyan viszonyulnak ezek a szobrászathoz? Van-e kapcsolódás Ádám és az ön alkotásai között?
Van egy közös munkánk, egy nagy domborműve Ádámnak natúr fából, amit én megfestettem a saját motívumaimmal. Egy bank vásárolta meg.
XY pedig a meg nem nevezhetőt jelenti. Azzal, hogy én ezt megalkottam, egy konkrét valamivé vált. Rendszerbe foglalom, onnantól egy tudatos dolog lesz. Belegondolva ez a festmény szoborként is értelmezhető, még ha csak két dimenziós is, a vászon határain túl formálja a teret, azáltal, hogy több kép alkotja az x és y formát.
Érdekes, de számomra van valami összecsengése ezeknek a hosszúkás képeknek a japán kalligráfiákkal.
Igen, de ez cseppet sem tudatos, ez jön. Sokan mondják, hogy van valami keleti íze a képeimnek, valószínű nem véletlen kedvelik a japánok is az alkotásaimat.