Beszélgetés Szabó J.Gergellyel, 2015. május 6.
Hol kezdődik a valóság, lehet e kategóriák vagy határok közé szorítani a művészetet vagy egyáltalán bármit? Tudunk e nyitottak és befogadóak lenni a minket érő hatásokra, az újra? Ezeket a kérdéseket feszegettük Szabó J. Gergely grafikus művésszel, olyannyira, hogy a műterem fogalmát is kitágítottuk, hogy szimbolikusan a Pannónia-telepi HÉV megálló vált azzá.
A képeid egyszerre letisztultak – színvilágukat tekintve – és egyszerre barokkosan “túlzsúfoltak” rajzi, motívum szempontból. Ez a kettősség tudatos, mit hordoz?
Szerintem hatásos és sokszor eredményesebb tud lenni az a formai egyszerűség is, ami szürke árnyalatos kontrasztokra épít, színek nélkül, amik esetleg elvinnék az értelmezést, külön réteget adva az egésznek. Van bennem valamilyen igény egyfajta minimalista eszközhasználatra. Ez pedig főleg két dolog miatt fontos számomra: az egyik az alacsony és elérhető erőforrásigény, a másik a képekkel való találkozás minősége, amiben a befogadó lehetőséget kap az önmagával való találkozásra. Ezzel együtt sűrű, nagy felbontásban dolgozom, ami nekem azért fontos, mert ez a jelenség – hogy ilyen sok információ van, amire figyelhet az ember – ez az ingergazdagság a képen, jó érzéssel töltheti el az agyat. A kép ezáltal is számtalan módon lesz megfejthető, értelmezhető. Másrészt az a személyes tapasztalatom, hogy ez a mozgalmasság furcsa hatást kelt bennem, rákattanok és elvisz, öntudatlanul is rengeteg képet, emléket, narratívát kelt életre a saját és mások gondolataiban. Azért vannak olyan képeim is, bár azok nem rézkarcok, amiket színezek. Azt is szoktam csinálni utólag, hogy beszkennelem a kész nyomatot, és szoftveresen kiszínezem, ezzel kisérletezgetem, a teljesen digitális technikával készült és papíron nem is létező képeim mellett.
Hogy tud ma egy fiatal művész bekapcsolódni a művészet vérkeringésébe? Egyáltalán cél e, hogy nemzetközi színtéren is ismert és elismert legyen valaki, vagy ez csak másodlagos szempont az alkotás öröme után?
Nagyon izgat ez a kérdés, folyamatosan gyűjtöm az empirikus tapasztalatokat – persze félre is értenek sokszor, hogy túlságosan a romantikában gyökerezik a hozzáállásom, ami emiatt már nem érvényes. Akik ezt állítják, azok számára viszont még mindig a szerzőiség kontextusa a legfontosabb, nem zavartatva magukat attól, hogy ez viszont épp a romantika óta tart. – Engem az foglalkoztat, mi van a szerzőiségen túl, mi az, amit a néző a velem való foglalkozás nélkül ki tud fejteni egy tárgyból, amiről esetleg nem is tudja honnan érkezett. Ezt vizsgálom a képeimen is, olyan motívumokat hozok össze, aminek nincs egyértelmű megfejtése, aminek több olvasata van.
Hogyan reagálsz, ha a műveidet értelmezi valaki?
Érdekes, sokan nem mernek hozzászólni a képeimhez, mert attól félnek, esetleg nem tolerálom a véleményüket. Vagy attól fél, amit ő gondol, az nem érvényes, pedig ugyanúgy érvényes. Mindenféle hozzászólást, dicséretet, kritikát észrevételt egyenrangúan befogadok. Van különbség egy kritikában attól függően, hogy leíró vagy értékelő vizsgálat e, hogy mennyire akarja beszorítani jó vagy rossz kategóriába mindenáron az alkotást. Érdekes, hogy egy hozzászólásból inkább a néző előképeit lehet megismerni velem szemben. Az egyetemi műhelyvezetőm azt mondta, hogy az egyik képem igazából csak illusztrációja a Solaris c. regénynek. Csodálkozott, miután elmondtam, hogy én azt a művet soha nem is olvastam.
Miért van az szerinted, hogy ma az emberek szívesebben vásárolnak festményt, mint grafikát. Vagy ha kicsit akár visszatekintünk a múltba, egy grafika – legyen az bármennyire profi, és technikailag bravúros -, miért nem ütötte meg sosem árban a festmények értékét?
Igen, ez érdekes kérdés. Amikor sokszorosítok, akkor eltűnik az egyediség, ami ma még rettentő fontos a művészetben. Kérdés, hogy egy műalkotásnak mennyire része az egyediség. A romantika előtt sokkal inkább fontos volt annak a vizsgálata, hogy mi a közös, mi reprodukálható, mi másolható. Nem számított a szerzőiség, aztán a felvilágosodás után már ez teljes mértékben ketté vált, az ember és művészet kapcsolatában az individuum egyedisége lett a fontos, és nem az ami mindenkiben közös. Pedig nem jobb az egyik megközelítés, mint a másik, nem lehet hierarchikusan alá-fölé rendelni.
Egy másik probléma a helyi és a nemzetközi művészet között feszülő értelmezésbeli és értékelési kérdés. Mindkét esetben leírható egy ideologikus érvényesség szerző reprezentáció, ami már meghatároz, befogad és kiszorít művészi magatartásokat akár csak fogalmi szinten is. A kortárs művészet még mindig egy fogalmi diszfunkcionalitást hordoz magában, amiben nem tudni, mi különbözteti meg tapasztalatilag a valódi műalkotást a nem műalkotástól.
Keresik az alkotásaidat külföldön?
A rézkarcaimat többen keresik külföldön. Itthon a Nemzeti Galéria gyűjteményében van a legtöbb alkotásom (Százados Lászlónak köszönhetően). Ahol piacképes voltam egy-egy alkalommal, impulzus szerűen, az például Oroszország, vagy Németország és Amerika. Chicagoban és Texasban is van több képem. Ezek vagy a Koller Galéria vagy más galériák kapcsolatain keresztül kerültek ki. Azért ez a közeg keresi a képeimet, mert nekik van meg az a financiális hátterük, hogy vásároljanak ilyen műalkotást, még ha az egy olcsóbb grafika is.
Érdekel, alkotsz digitális technikával is?
Volt most egy érdekes felkérésem a Műegyetemen. Egy képregényt kellett készítenem a diákoknak, egy, a tanulmányaikhoz kapcsolódó kódfejtős, közösségépítő játékhoz a Pénzügyek tanszéken. Olyan nyeremények voltak például, hogy kaptak plusz egy vizsgalehetőséget, meg ehhez hasonlók. A sztoriját az a tanár írta, aki a Képzőn is tanított és aki felkért a rajzolásra (Galántai Zoltán). A feladat egy gazdasági fogalom megfejtése volt, amit számok kódoltak. Össze kellett párosítani a képeket a szövegekkel, majd felállítani a helyes időrendi sorrendet, minden kép és szöveg alatt egy két számjegyű szám volt, amit fel kellett írni a helyes sorrend szerint, amit ha megfejtett, akkor egy közgazdasági fogalmat kapott. Végül ezer emberből ez huszonkettőnek sikerült. A cselekmény helyszíne az egyetem volt, a sztoriban pedig erős szerelmi szálak is voltak. A történet félbe volt hagyva egy drámai ponton, a végét a hallgatók találják ki, majd még azt is meg kell rajzolnom. Érdekes technikát alkalmaztam, digitális rétegekből raktam össze, vonalas és akvarell szerű, tónusos tusrajzokat felhasználva, amiket kézzel rajzoltam. A fekete-fehér részeket szoftverrel kierősítettem, ezáltal sokkal kontrasztosabb és érdekesebb lett. Inspiráló volt.