A szentendrei művészet „szervezeti” megközelítése

1926-ben jött a városa az első művészcsoport, az akkori polgármester 8 – akkor még a Képzőművészeti Főiskolára járó – fiatal művész rendelkezésére bocsátott egy városszéli elhagyott tanyát, hogy ott nyári művésztelepet létesítsenek.

1928. január 28-án ez a csoport alapította meg a Szentendrei Festők Társaságát. Ennek az évnek a nyarától már az akkori belváros szélén egy hatalmas, ősfás kertben lévő, ugyancsak elhagyott szanatóriumot kapták meg a művészek.

Ez a telep ma is működik „Régi Művésztelep” néven, az 1972-ben felújított műtermekbe folyamatosan újabb és újabb művészek jöttek, szentendreiek is, de mivel a pályázatot mindig országosan írják ki, a városhoz kevésbé kötődő művészek is kapnak műtermet. Megfigyelhető, hogy néhány év alatt hogyan válik az idetelepülőkből valódi „szentendrei” művész. A Régi Művésztelep mai tagjai közül most HAÁSZ ISTVÁN festőművész képeit mutattuk be itt. Bár magánemberként költözött Szentendrére, de egy ideig ugyancsak a Régi Művésztelep tagja volt TZOTRTZOGLOU GEORGIOSZ YORGOS is.

A legelső években a művésztelep vonzására jöttek Szentendrére az alapítók barátai, iskolatársai, de a 30-as évek elejétől már a teleptől függetlenül is dolgoztak művészek Szentendrén, leginkább olyan fiatalok, akik az alapvetően tárgyias, „tájképfestő”, tehát a 20 századi avantgarde irányzatokra nem igazán reflektáló „provinciális” művészetszemléletet követő alapítókkal szemben a 20. századi kortárs európai festészetet kívánták a magyar művészetben is meghonosítani. Ők hozták létre a 2. Világháború után a hasonló célokat valló Európai Iskola nevű művészcsoportot, melyet azonban 1948-ban – mint a szocialista művészetszemlélettel ellentétes, dekadens művészeti csoportot – feloszlatták. Ebből a körből két igen jelentős „nagy öreg” – már elhunyt művész, BÁLINT ENDRE és KORNISS DEZSŐ műveit is bemutattuk az Adventi Lakástárlaton.

1969-ben megnyílt a városban a második, az un. új művésztelep is, ennek eredményeként műfaji szempontból változatosabbá vált a szentendrei képzőművészet, mivel ekkor jelentek meg nagyobb számban szobrászok, textilművészek, keramikusok, is így azóta már nem „szentendrei festészetről”, hanem jóval általánosabban  „szentendrei művészetről” beszélhetünk. Az új művésztelep tagjai közül egy – a közelmúltban elhunyt – művész, GY. MOLNÁR ISTVÁN képeit is láthattuk.

Az új művészteleppel párhuzamosan magánemberként is számos művész telepedett meg véglegesen Szentendrén, ezek azok az évek, mikor az 1960-as évek végén, 70-es évek elején végzett legtehetségesebb szobrászok közül 6-8-an ide költöztek, közülük CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT munkái szerepeltek ezen a kiállításon.

Az 1970-es évek elején alakult meg a magyarországi poszt-avantgarde legjelentősebb magyarországi csoportja, a Vajda Lajos Stúdió, akik mindennel szakítani kívántak, ami addig és akkor jelen volt Szentendrén. Közös jellemzőjük leginkább az, hogy autodidaktaként, vagyis formális (főiskolai) képzés nélkül emelkedtek a magyar művészeti élet élvonalába. Bár egyáltalán nem egységes a VLS művészeti arculata sem, a klasszikusabb művészek mellett azért jellemzőbb – és a hajdani A.E. Bizottság Együttes révén közismertebb is – a VLS nonkonform, polgárpukkasztó, a szürrealizmushoz és dadához közel álló vonulata, melyet EF. ZÁMBÓ ISTVÁN és FE. LUGOSSY LÁSZLÓ képviseltek. Éppúgy, mint a folyamatosan változó tagságú két művésztelep, a VLS sem tekinthető „lezárt” művészeti csoportnak, évente rendszeresen vesznek fel újabb tagokat, ennek a fiatal vajdás generációnak egyik tagja TÓTH ESZTER is.

Új – és természetesen a korábbiaktól önmagukat elhatároló – művészeti csoportok azóta is alakultak, Szentendrén nyolc éve működik a 30 éveik legelejét járó művészeket, vagyis a legfiatalabbakat tömörítő művészcsoport, a Forgács Társaság, közülük most a textilművészet és a képzőművészet határain alkotó ifjú hölgy, BAGDI KATA festményeit állítottuk ki.

Mint minden művészközösségben, Szentendrén is mindig voltak és vannak „független” művészek, akik csak laza – jobbára csak baráti – szálakkal kapcsolódnak a különböző csoportokhoz. Közülük két szobrász PISTYUR IMRE és VÉGH ILDIKÓ és két festő, BIHON GYŐZŐ és ANDRELLI (PAP J. GYÖRGY) művei szerepeltek a tárlaton.

A szentendrei művészet stílus szempontok tagolásában itt:

A szentendrei művészet stílusirányzatok szempontjából különleges és igen változatos. A művészettörténetben ismert nagy művésztelepek vagy művészeti csoportosulások (Barbizoni Iskola, Nagybánya, Fauves, Nyolcak, Képzőművészek Új Társasága, stb.) valamiféle közös elv, művészeti közös célok mentén alakultak ki. Itt már 1929-ben, mikor Barcsay Jenő csatlakozott a Régi Művésztelephez, egycsapásra megszűnt Szentendre iskola-jellege: míg az alapító tagok jobbára a poszt-nagybányai tárgyias, „tájképfestészet”-et követték, Barcsay már ekkor más utakat keresett, s meg is teremtette a szentendrei művészet ma is talán legerősebben erőteljesen érvényesülő vonulatát, a konstruktív-geometrikus festészetet. És ne felejtsük el: Kassák Lajos is gyakran megfordult ebben az időben Szentendrén! Később, már a 30-as években, ez a kép tovább színesedett, hiszen a Vajda Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső, Ámos Imre, Anna Margit és barátaik által a művészteleptől teljesen függetlenül Szentendréhez kapcsolódó művészek a legújabb európai irányzatok, a kubizmus, a szürrealizmus (Vajdánál-Kornissnál: egy nemzeti gyökerű „konstruktív szürrealista tematika”) iránt köteleződtek el. Anélkül, hogy nagyon belebonyolódnánk a stíluskorszakokba, elmondható, hogy történetileg a 20. századi magyar festészet / képzőművészet minden jelentős vonulata megjelent Szentendrén, tehát itt „kicsiben” nyomon követhető a korszak magyar képzőművészetének szinte teljes spektruma.

Ma ugyanez a helyzet: a most itt élő és alkotó, vagy valamilyen szállal a városhoz kötődő művészek mindegyike saját egyéniségét tükröző életművet épít, ezekben azonban a mai magyar művészet szinte mindegyik kortárs trendje, műfaja, stílusirányzata megjelenik.

A bemutatott 14 művészről itt olvashatnak.

Bálint Endre – 3 db olaj monotípiát mutatunk be, a hagyatékban ebből van a legtöbb, mert Bálint sok éven át betegsége miatt (asztmája következtében allergiás volt az olajfesték hígítóra) nem tudott mással dolgozni. Közülük a Zsidó temető c. mű, ami egy sokszor publikált, értékes darab, személyes emlékeket dolgoz fel: fiatal korában sokáig a Kozma utcai temetőben dolgozott. Bálint gyakran pesszimista életszemléletét tükrözik képein az elmosódott szürke-fekete részletek, a Maszk szentendrei motívumokkal élénkvörös színei is inkább a drámaiságot, mint a vidámságot sugallják – ezen a képen feltűnik a Vajda rács motívum is.

Korniss Dezső – Korai szentendrei éveiben Vajda Lajossal közösen dolgozták ki az un. szentendrei programot, melyben a festői motívumokat helyi épületdíszekből, néprajzi és történeti tárgyakról kölcsönözték. Később az Európai Iskola csoport tagja lett, s élete végén a Régi Művésztelep rendes tagja volt. A Figura c. kép (azt hiszem) az 1945-ben Arthur Rimbaud hatására elkezdett – több száz darabos – Illuminációk sorozat egyik darabja. 1956-1962-ben készültek a kalligráfiák, melyek a (fiktív) jellé vagy titkosírássá váló íráskép esztétikai hatására épülnek. 1963-1967 között születtek ecsetrajzai, melyek a keleti (kínai) és más archaikus, gesztus-szerű írásjelek egyszerűségét követik.

Yorgos – három különböző csoportba sorolhatók a kiállított és kivétel nélkül Szentendre témájú – képei:

  • nagyobb méretű barnában, okkerben tartott olaj-monotípiák, melyek egy-egy hangulatos városrészletet, házcsoportot jelenítnek meg,

  • „foto-típiák”, amik egy különleges, Yorgos által megtalált technikával, szentendrei részletekről készült fotóknak a klasszikus táblaképek alapozására történő – egyedi – átvitelével készültek,

  • valamint a romantikus, kicsit Caspar David Friedrich festői stílusát idéző kalsszikus festészeti technikával készülő olajképek, melyeknek különlegessége a monokróm színvilág, melynek segítségével az emblematikus szentendrei részletek (templomtornyok, kerítések, oromfalak) a mesék és mítoszok mágikus világába kerülnek át.

Gy. Molnár István – Hatalmas és egyáltalán nem szokványos életművet hagyott maga után az alig 3 éve elhunyt művész. Hosszú alkotói pályáján végigjárta a kortárs művészet szinte minden állomását: főiskolai tanulmányai befejezése után – a 60-as években – az akkor még igazán létjogosultságot sem nyert nonfiguratív, majd geometrikus konstruktív művészet érdekelte, majd őt is megihlette a gyermek- és ifjúkorában Kunhegyesen megismert magyar népművészet motívumkincs. A 80-as években egy hirtelen elhatározással – éppen akkor, amikor (Csíkszentmihályi Róbert szavaival) „ciki” volt figuratív és különösen tájképeket festeni, szenvedélyesen belevetette magát Szentendre – és a Duna – hagyományos festői eszközökkel történő megfestésébe. Ő volt az utolsó művész, akit állvánnyal, palettával, festékesdobozával „tetten érhettünk” Szentendre utcáiban, különösen a Duna parti gáton, ahol a Pap-sziget irányába nézve rögzítette a látványt, tavasszal, nyáron és ősszel, de készültek téli, havas tájképei is.

Csíkszentmihályi Róbert – A Szentendrén élő 6 jelentős magyar szobrász egyike, aki saját elhatározása alapján – még az Új Művésztelep megépülése előtt – házat épített a város határában, egy kukoricaföldön. Később köré épült a város és a Püspökmajor lakótelep… Életműve egyik legizgalmasabb szeletéből– a „bestiárium”-ként is értelmezhető ember-állat vagy állat-ember sorozatból látunk néhány kiváló darabot. Közhely, hogy minden emberben van valami állati és az állatokban gyakran emberi vonásokat ismerünk fel. De mi van, ha ezt szoborba önti valaki? A lehető legkonkrétabban megjeleníti azt, amit egy arc láttán sokszor magunk is elképzelünk, de még véletlenül sem mondunk ki, nehogy megbántsuk embertársunkat. A megjelenített kimondhatatlanból egy semmivel össze nem hasonlítható művészi humor születik, ami találó és igaz, s ami ritka kincs a mai őszintétlen világban.

Ef. Zámbó István alias Öcsi – 40 éve a VLS-ben elkezdett dolgozni: színek, formák, jelek, motívumok kavalkádja, kicsit rajzfilmes, mintha a Sárga tengeralattjáróból jöttek volna a figurák, meseszerűek a piros pöttyös labdákkal és más játékszerekkel, és polgárpukkasztóak, mert leplezetlenül szólnak a nőkről, a szexről, a soha el nem fojtott vágyakról.

Fe. Lugossy László – A kulcsmondat: „Remélem, zavarok!” – Ez a történelmi mondat Miskolcon hangzott el, amikor Laca a 70-es években váratlanul beállított a majdnem kommunaként működő miskolci építész műhely közösségi házába. Lugossy tudatosan zavar azóta is: minden esztétikai kánonnal szemben álló, még véletlenül sem „szép” és „nemes” sőt, kifejezetten csúnya képeivel, installációival, objektjeivel. Laca szándékosan a naiv festészet látszatát kelti, szándékosan használ papundeklit és kerítésfestéket műveihez (arte povera) s mindezek mögött az első pillantásra a dada összefüggéstelen „agymenéseit”, a szürrealizmus spontán megnyilvánulásait idéző, de valójában mély filozófiát és az unalmas polgár lesújtó kritikáját tartalmazó gondolatok vannak, melyeket – mint az igazság pillanatait – érdemes megjegyezzük.

Tóth Eszter – a Vajda Lajos Stúdió „női tagozatának” tagja, a mai szentendrei festészet egyik legtehetségesebb fiatal képviselője. Nőktől szokatlan groteszk szemlélet jellemzi mindegyik képét, melyek mögött mindig felsejlik, jelenkorunk sivár világa, a lakótelepek uniformizált és legtöbbször magányos alakjai, vagy a kanapén boldogan elterpeszkedő, kockafejű, kicsit a sertésekre is hajazó polgári családja. A jó művészet tükröt tart a világ elé, Tóth Eszter kezében az Elvarázsolt Kastély szokásosnál is  görbébb tükre van, nemcsak szembesít, de néha provokál is, mely mögött azonban (mint sajnos annyi más provokatív művész esetében) nem az önmagáért való durva sértést, hanem az empátiát, az elnézést és a jobbító szándékot érezhetjük.

Bagdi Kata – Míg a 60-as évektől a magyar művészet és műkritika határozott demarkációs vonalat húzott az ipar- és a képzőművészet között, napjainkban ezek a határok folyamatosan és határozottan eltűnni látszanak. Egyre több un. iparművész mutat be képzőművészeti értékű – nem funkcionális – műveket, s a képzőművészek is átlépik a határt, használati értékkel bíró műalkotásokkal. Bagdi Kata a Forgács Társaság tagja, textilművész, szentendrei nők örömmel viselik különleges, legtöbbször rafináltan ráncolt, mégis alakra simuló ruháit.  S most mégsem textilképet állít ki, hanem egy kicsit Giogio Morandit idéző csendéleteket. Textiles mivoltát nem tagadja meg azonban, mikor nem beállított képet fest, Vörös és kék című festménye a szövött kárpitok hangulatát idézi – ki kellene próbálni!

Pistyur Imre és Végh Ildikó – Ki ne venné észre a rokon szemléletet a két, egymást nem is nagyon ismerő művész között? Michelangelo mondta, mégis úgy idézik, mintha közhely lenne: „a szobor benne van a kőben (fában), csak le kell faragni a fölösleget”. Mindketten a kő formájából, a nyersanyag keltette első benyomásból döntik el, mi lesz a szobor.

Pistyur Imre – Bevallása szerint egészen fiatal kora óta készít szobrokat, de alig 10-15 éve robbant be a köztudatba félreismerhetetlen egyéni stílusával, szeretni, simogatni valóan groteszk vagy archaikus (keleti) kultúrák idoljait idéző szobraival. A végeredmény mindig megtart valamit a kő (andezit) eredeti formájából, áttörések nélküli zárt és tömör formák jönnek létre, bumfordian kedves állatok, kuporgó vagy álló emberalakok, keleties arcukon a korai antik kultúrák elmaradhatatlan archaikus mosolyával.

Végh Ildikó – Nem sok női szobrász van, a kővel-vassal küzdeni állítólag nem a gyengébb nemnek való foglalatosság. Ildikó mégis szobrokat készít, hol nehéz, hol „könnyű” anyagokból. Számára – éppúgy, mint Pistyur Imrének – igen fontos, hogy a mű megtartson valamit az anyag eredeti formájából: a kőszobor a kőtömbből, a faszobor a bütüből. Míg azonban Pistyur Imre a tömb adta korlátok között a maximumig lefejti mindazt, amit fölöslegesnek lát, s a végeredmény egy tisztán emberalkotta mű, Ildikó megtartja mindazokat a természetes formai elemeket, melynek az inspirációt köszönheti: látjuk, hogy a kőből miért lett éppen fej (mert pl. az egyik szemgödröt még a természet vájta), a lépő azért lép, mert a fa így ágazott el. Vagyis egy kicsit rádolgozik ahhoz, hogy egyértelművé tegye a formát, de mindvégig azzal a szándékkal, hogy a mű ne veszítse el „talált tárgy” „object trouvé” jellegét. Egy másik műcsoport (ez is arte povera) az agyagból, gipszből, de műanyagból, és más, nem jellemzően szobrászati anyagokból készült művek – ezek szándékosan úgy készülnek, mintha ezek is talált tárgyak lennének. Esendő anyagukból következően a végső kidolgozás – lakkfestékkel való átfestés, olyan színre, ami éppen van otthon – láttán úgy érezzük, ezek mívesebb munkák, mint a természetes anyagokból készültek.

Bihon Győző – „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”. Imaginárius táj, madártávlatból – Bihon Győző most kiállított képei jobbára ebből a néhány éve elkezdett sorozatból valók. A kicsit Klimtre hajazó, négyzetrácsos, minden elemében újabb és újabb dekoratív felületekkel díszített térkitöltést alkalmazó, „pszeudo-szecessziós” képek és ezek a „pszeudo-légifelvételek” szoros kapcsolatban állnak. Képzeletbeli utazást tehetünk a képek előtt, látjuk a Dunát, a lakótelepeket, a történelmi kisvárost, varázslatos színekben, még az évszakot is megnevezhetjük. Különös esztétikai élmény, mert megfelelő távlatból nézve a kép egy harmonikus geometriai konstrukcióvá válik, kivételesen erős dekoratív elemmé.

Újabb festményei (ebből most csak egy van) Modok Mária utolsó korszakának és Kmetty János kései kubizmusa festői módszerét idézik, zsúfolt, sűrítetten egymás mellé festett házak, tetők, féltetők, ablakok, kapuk, falak, geometrikus rendben és mégis művészi kuszaságban a hajdani – és ebben a formában egyre kevesebb helyen felfedezhető – Szentendrét idézik.

Andrelli (Pap J. György) – Nagy tudású, kiváló festőt köszönthetünk benne, aki úgy tűnik, egész eddigi pályafutása során hűséges maradt a tárgyias festéshez, s most nagyon „trendi” lett a néhány évvel ezelőtt újraéledt „újrealizmus” révén. Nézzék meg a Café a Paris női arcát! Hihetetlenül finom festésmód, ahogy az arcot, a szem környékét, a kezeket, a mosolyt megfestette, Pogány Ödön Gábornak egyenesen Rembrandt-ot idézte. S vele szemben egy brutális, pop artos csendéletet, ahol a klasszikus kompozíción minden rendjén van: háttérben az elmosódott toszkán táj, de a reneszánsz Madonna helyét azonban átvette egy óriási gyümölcsökkel teli tál. Ez pedig már – ismét PÖG-öt idézve – a 80-as évek amerikai (és magyar) hiperrealizmusának hatása. Új, 2012-es, szép nőkről készült sorozata az Angyalok és démonok, ebből 2 mű szerepelt a tárlaton. Ő is elkanyarodott egy kicsit Morandi felé a provence-i csendéletével.

 

Krizbainé Szabó Éva

muzeológus