Vincze Ottó mesél

Vincze Ottó autodidakta művészként aposztrofált, saját bevallása szerint azonban, tanulta a művészetet a kockológiától az aktig. Egyszerű eszközökkel, bonyolult szimbólum rendszereket épít – mind síkban, mind térbe lépve. Vegyük például a 2013-as “miafene” 40+1 éves a Vajda Lajos Stúdió kiállítás alkalmából készült térinstallációt, a “papírhajókat”. Aki valaha hajtogatott papírhajót, ne lépne közelebb, ne nosztalgázna el? Van aki ne lépne a “művészet fedélzetére”, hogy körbehajózzon a Malom udvarán? – persze hogy van, de csak mert gyerekként belénk plántálták, hogy a műalkotás érinthetetlen, és mert a teremőr néni szúros szemekkel nézne, ha meg mernénk próbálni. Képzeletben mégis beszállunk a felnagyított hajókba, mert érezzük, hogy erre hív a művész. És próbáljuk megfejteni a horganyzott lemezbe vágott szavakkal, az orra bukott, süllyedni látszó csónakokkal, mit üzenhet nekünk az alkotó. És igen, ha mi nem is érinthetjük, a műalkotás megérintett bennünket. Elérte célját, elhajóztunk a szimbólumok világába.
Ottó vezérműfaja az installáció, a térinstalláció, de hosszú évek óta készít grafikákat. Tudatosan ennek megújítására törekszik, megteremtve ezzel a “nagy szentendrei generáció”-val, a szürrealista-konstruktív avantgarddal való folytonosságot (Korniss, Barcsay, Deim).

Tavaly, 2015 folyamán a Ferenczy Múzeumban került megrendezésre egy válogatás az eddigi munkáidból, Optimalizált távkapcsolat címmel. Jól tudom, hogy az itt bemutatásra került képekből jelenleg egy katalógus készítésén dolgozol?
Igen, a Pajor kúria Barcsay termében került bemutatásra ez a válogatás, ami nem az összes grafikámat mutatta be, mégis egy 26 éves ívet fogott át. Sokszorosított szitalapok, rézkarcok vagyis nyomatok kerültek bemutatásra 1989-től. Ebből az anyagból, bizonyos témákra fókuszálva rendeztük meg a kiállítást Herpai András művészettörténésszel, a kiállítás kurátorával, aminek a bejáratánál egy grafikából kiindult installáció fogadta a látogatót. Ez egy olyan fogadó fal volt, amin egy, fémből megépített, felnagyított grafikai motívumom volt látható. A kiállítás egy nemrégiben készült szitanyomatról kapta a címét. Az Optimalizált távkapcsolat elsősorban a privát szférára enged asszociálni, ugye mindenkinek párkapcsolati asszociációi ébrednek. Valójában ezt egy kicsit kiterjesztve gondoltunk arra a bűvös háromszögre, ami a befogadó vagy látogató, a műalkotás készítő, illetve a művész és a közvetítő, vagyis a múzeum között van. Ezen háromszög alkotói rivalizálásának bemutatására, idealizálására, vagy optimalizálására tettünk kísérletet a kiállítás megrendezésekor. Mert nem csak a látogatói szám növelése a cél, vagy a szakmai színvonal megtartása, vagy annak a régi problémának a megoldása, hogy hogyan lehet a művészetet befogadó közelbe juttatni, hanem mind együtt.
Annak ellenére, hogy hosszú időszakot fog át, ez egy kis terjedelmű katalógus lesz, nagyjából 50 oldalban össze tudjuk foglalni. A 26 év ellenére ez nem egy retrospektív kiállítás, hanem erre a műfajra korlátozódó válogatás volt.
A másik célunk az volt ezzel a kiállítással, hogy a közelmúltban igen nagy fejlesztésen keresztül esett grafikai műhelyre felhívjuk a figyelmet, ami jelentős támogatást kapott az NKA-tól és a fenntartó Ferenczy Múzeumtól. Az ország ismertebb grafikai műhelyei mellett a szentendrei talán a legkövetkezetesebb és legtöretlenebb ívű szakmai munkásságot tudja felmutatni, vagyis nincsenek pauzák, nincsenek kihagyások. Szomorú, de a makói, miskolci nagyhírű grafikai műhelyek már évek óta nem működnek, és a budapesti Dózsa György úti műhelyben sem pezseg az élet.

Büszkén állíthatjuk, hogy a szentendrei grafikai műhely, az országban működő műhelyek közt kimagasló. Visszatekintve az elmúlt 35 évre, jegyzett alkotók keze nyomán, jegyzett nyomatok kerültek ki a műhelyből. És örömmel látjuk, hogy van folytatás. Milyen szervező erővel bír ma Szentendrén ez a műhely, aminek vezetőségi tagja vagy?
A mai szentendrei művészek egy jelentős része – aki dolgozik ebben a műfajban, aki foglalkozik grafikával -, alkot ebben a kollektív műteremben. Igazából maga a műfaj fogja össze a művészeket, akik itt egymást váltva dolgoznak. Időközönként azonban a grafikai műhely ad egy válogatást az itt készült alkotásokból. Legutóbb a Szentendrei Képtárban volt pár évvel ezelőtt egy reprezentatív kiállítás. És – igaz az jó régen volt már -, de volt az Otto Nagel Haus-ban, Berlinben is. A tagok száma 40 körül van, ezek közül van, aki aktívabb, van aki csak időközönként nyomtat.
A grafikai műhelynek nagyon fontos a léte. Mindig is volt Szentendrének egy erős grafikai vonulata, gondoljunk csak Vajda Lajosra, az egyik emblematikus, ikonikus névre a szentendrei művészetben. Ugyanez elmondható Barcsay-val kapcsolatban is, aki rajzos festőnek vallotta magát, vagy Bálint Endrének, Korniss Dezsőnek a kollázsaira ha gondolunk. Minden szempontból mélyre nyúló gyökerei vannak a grafikának Szentendrén.

Milyen szakmai változásokon ment keresztül a műhely a fejlesztés kapcsán?
A legjelentősebb változást a köztudottan környezet károsító oldószeres nyomtatásról, a vizes technikára való átállás jelentette, ami egy sokkal környezet kímélőbb, környezet tudatosabb, nyomdász barátabb módszer.

Annak ellenére, hogy a grafika idő és eszköz igényesebb, jóval bonyolultabb technikai tudást feltételez, mindig is kisebb érdeklődést kapott, mind műgyűjtői, mind műkedvelői oldalról. Az értéke mindig is töredéke volt a festménynek. A szentendrei művészek szemében ez mégis más megítélést jelent?
A műhelyben azt szeretnénk célul kitűzni, hogy műfaj tiszta grafikák készüljenek. Olyan nyomatok, amik hátterében nincs egy festmény. Kizárólag eredeti, kis példányszámú (30 példányszám alatt tekinthető annak egy széria, ezen felül vannak az EA. jelzéssel és római számozással ellátott próbanyomatok – ezek nem kerülnek műkereskedelmi forgalomba -, valamit fázisnyomatok, selejtek.) szériák nyomtatására kerülne itt sor. Fontosnak tartjuk, hogy a francia alapokon nyugvó jelöléseknek, jelzéseknek, szabályoknak megfelelően készüljenek a szériák, ezzel is növelve azok értékét. Lefektetve ezzel az alapjait, hogy német vagy francia mintára itthon is legyen megfelelő helyen értékelve a grafika.
Van egy rézkarc prése a grafikai műhelynek, ami – ha jól tudom Szigetszentmiklóson van -, azt régóta szeretnénk Szentendrére hozni. Az akadálya többek között az is, hogy nincs helye, nem tudnánk a jelenlegi műhelyben felállítani, bár volt egy ilyen terv. Ami még nehezíti a helyzetet, hogy a rézlemez maratása vas-kloridban történik. Ez fokozottan környezet veszélyes anyag, külön gyűjteni kell. Ilyen műhelyre nem olyan egyszerű megkapni ma a működési engedélyt. Ezek a technikai “macerák”, viszont megint érték növelő tényezők lehetnek, mert egyre kevesebben fognak tudni rézkarcot készíteni, mert egyre nehezebb megteremteni a megfelelő feltételeket.

A grafikák mellett, installációkat, térinstallációkat készítesz. Hogy működik ez? Itt jóval nagyobb erővel kell jelen legyen a megrendelői oldal, mert az ember nem teheti, hogy gondol egyet, és alkot egy térinstallációt.
Valóban nem. Ezek alkalom szerűen vannak jelen. A befogadó tér – ami lehet kültér, beltér – mindig meghatározó, akár fizikai, akár archeológiai adottságait tekintve.
A legjobb élményem, mikor az Infopark egyik épületében elkészült egy térinstalláció, és jöttek ki az ott dolgozók az irodákból – amiknek az ablakai erre a belső térre néztek -, és kérdezték: hogy ugye ez itt fog maradni? Jó érzés volt, hogy értékelték az ötletet, hogy “szín- magokat szórva” a térbe, kicsit megbontsam a hideg koordináta-rendszerkét felépült architektúrát.

Ebben a térben itt maradt ez az installáció, de ez a ritkább. Milyen érzés, mikor lebontásra kerül egy-egy ilyen alkotás?
Van rá példa, hogy – bár valóban helyspecifikusak ezek az alkotások -, új helyszínen kerülnek bemutatásra. Például a Malom udvarára készült csónakok Ulmban vannak, a Donauschwäbische Zentralmuseum-ban.

Ez különös, hiszen azokon magyar szavak voltak.
Igen, így van. Úgy is maradt, viszont minden hajó orrába került egy bója, amin megtalálható a német megfelelője. Így egy kis formai átalakítással ugyan, de a koncepció maradt és új helyszínen, újra lett rendezve az installáció.

Ezek az installációk vonzzák a nézőket, a hajók pedig különösen a gyerekeket, hogy belemásszanak, hogy hozzányúljanak. Mit szólsz te ehhez? Csorbít ez az alkotás értékén?
Nem semmiképp, sőt! Nagyon szerettem volna, ha készül ilyen fénykép a csónakokról. Pont ezért peremeztük le a lemezek élét, hogy ne okozzanak sérülést. Örültem, mikor láttam, hogy beleálltak gyerekek, fiatalok, turisták, ez fő szempont volt.

A térinstalláció és grafika mellett foglalkozol egyéb művészeti műfajjal is?
Videókat, videó-installációkat is készítek digitális formában, ez a terület nagyon érdekel, bár eddig videót készítettem a legkevesebbet. És valamikor én festőként kezdtem a pályám. Ez a négy műfaj jellemző rám.

Jelenleg, a katalógus készítés mellett min dolgozol, vannak e újabb ötleteid?
Most aktuálisan nyomtatjuk a következő grafikát, már csak technikai dolgokon törjük a nyomdász mesterrel a fejünket. Nem régen találtam egy, a 80-as évekből való negatívot, ebből indulok ki, tehát ez egy fotó alapú grafika. Ezt a sérült, karcos negatívot fájlban, elektronikusan tovább roncsoltam, mert nem az volt a jelentősége a fotónak, hogy ki látható a képen. A nyomaton a hagyományos analóg kép feldolgozás találkozik a modern applikációval. Ez egy technikai játék.Játék, ami összekapcsolódik nálam a művészettel, az alkotással.

Miért lettél művész?
Talán 10 éves lehettem, mikor az akkori rajz tanárom Szösz Jenő festőművész azt mondta, hogy szakkörre kell járnom, lehet edzésre is, de rajz szakkörre kell. A szüleim nem presszionálták ezt egyáltalán. A felmenőim állítólag a 19. században erdélyi vándor színészek voltak, legalábbis ezt mesélte a nagybátyám. Nem voltak művészek a családban, Szentendre viszont egy olyan közeg volt, amiben én nagyon benne gyökereztem. Bár papír forma szerint Kisvárdán születtem, mert édesanyám, mikor eljött a születésem ideje, pár hónapra hazaköltözött a családjához. Itt nőttem fel, ide jártam iskolába, ide kötnek a barátok. A régi Szentendre sok szempontból más volt. Egy nagyon magas szintű rajzi képzés, vizuális nevelés volt jelen. Akkor még éltek azok a mesterek, akik a háború előtti Képzőművészeti Főiskola – Réti, Szőnyi, Aba-Novák, Bernáth és hasonló nagy nevek – tanítványai voltak, és bár művészek voltak, mégis az oktatásnak szentelték életüket. Itt első sorban Somodi László festőművész nevét szeretném megemlíteniVolt egy komolyan felszerelt rajz-kör, az akkori PMKK-ban amit ma nyugodtan nevezhetnénk akár rajziskolának. Most nem igen van helyben ilyen színvonalú rajztanulási lehetőség.

Az interjú 2016. január 15-én készült Szentendrén

---

Látogatóban Vincze Ottó képzőművésznél

Installációid rendre vízzel kapcsolatos témákat dolgoznak föl.
Az Infoparkba készített Pionír lendület című térinstallációmhoz az első impulzust egy vízhez köthető élmény adta Párizsban a Szajna partján. Az Eiffel- torony tövében egy kétnyelvű emléktáblát találtam, amely arról tudósított, hogy Széchenyi Ödön 1867-ben itt kötött ki a Hableány nevű gőzössel. Budapestről indult és Párizsig hajózott. Szimbolikus jelentősége is volt ennek az útnak, hiszen a Duna, Rajna, Majna, Szajna folyók csatornákkal való összekötése révén ekkor vált lehetővé a vízi úton való eljutás a kontinens keleti feléből a nyugatiba. Ennek a technika történeti úttörő cselekedetnek állítottam emléket a dunai fekvésű Infoparkban a Pionír lendület című munkámmal.  A meglehetősen puritán ipari hangulatú térbe színes úszóbójákat lógattam be, minden bóján egy-egy betűje olvasható a Hableánynak.  itt

És mi ihlette a Mom Parkban lévő „mint víz alatt énekelni”- című szintén vízzel kapcsolatos térinstallációdat?
Amikor nézegettem az ott lévő konstruktív alaprajzú medencét, egy Kassák idézet jutott eszembe: „Művészetről beszélni annyi, mint víz alatt énekelni.” Itt is a víz, vagy inkább annak a hiánya képezi a mű kiindulópontját. itt

A Kognitív mentés című munkádat is a Duna közelsége ihlette Pakson. Konkrét felkérést kaptál?
A Paksi Képtár igazgatója kért föl a munkára, de a témát nem határozta meg, azt mondta azt csinálok, amit akarok. A vizes téma itt is adott volt, egyrészt a Duna közelsége miatt, másrészt a Képtár korábbi minőségében, még mint konzervgyár,  áradás miatt többször víz alá került. A közeli Duna képzetét emeltem be hát a csarnokba.  A mennyezethez rögzített keretekről a térbe lógó és a képzeletbeli vízen finoman ringatózó narancsszínű mentőövek alakítják a képtár térrétegeit. Az installáció tárgyias jellegét a mentőövek földre vetülő árnyékai oldják fel. itt

Ezek, amikről most szó volt, a legutóbbi munkáid. Művészi pályafutásodat azonban nem térinstallációkkal kezdted. Kik voltak rád hatással a kezdeti időszakban?
Festőként kezdtem.  Tagja lettem a grafikai műhelynek, foglalkoztam grafikával, szitával, rézkarccal. Az én iskolám a klasszikus szentendrei konstruktív piktúra volt. Mestereim: Barcsay, Deim, Balogh László.  Korai képeim struktúralista, geometriai alapú alkotások voltak.  Később tovább léptem a hagyományos táblakép műfajától  az objekteket létrehozó úgynevezett kiterjesztett festészet irányába. A kiterjesztett festészet lehetővé tette más anyagok pl. fa, üveg, fém, ipari anyagok használatát.

Erre az időszakra tehető, amikor a szabásmintát, mint talált művészeti elemet beemelted a saját művészetedbe.
Édesanyám sokat varrt. Számolatlanul hevertek otthon a szabásminták. A szabásmintát, mint grafikai elemet helyeztem művészeti kontextusba. Ezek az ábrák a metafizikus festészetre emlékeztettek engem.  A klasszikus avangárdban Chiricónál, Picabiánál , Morandinál, Bortnyik Sándornál találunk hasonló törekvéseket. Szerkezetelvű rajzaik nagyon egzaktnak látszanak, de funkciójuk nincs, vagy ismeretlen.

Mi volt a következő forduló pont a művészetedben?
A kilencvenes évek közepe volt a következő fordulópont, amikor a kiterjesztett festészettől az installáció irányába fordultam. A kor művészeti nyelve, a vizuális kommunikáció megváltozott a világban. 2005-ben elkészítettem az első video munkámat Deim Péterrel és Csató Mátéval.

A festő tehát nem fest többé?
A kor szava a fenntartható fejlődés. Ennek a művészetre vonatkoztatva is van üzenete.  Az alkotás nem csak akkor marad fenn, ha gránitba van vésve. A birtokolható műtárgy fölött eljárt az idő. A konceptuális művészet lényege nem a tárgyi megfogalmazás, hanem maga az ötlet, a gondolat.

Tartozol-e valamilyen művészeti csoporthoz?
A Vajda Stúdió tagja és soros elnöke is vagyok.

Van-e valami közös alapvetés, ami alapján kezdetben a csoport szerveződött?
A hetvenes években az azonos egzisztenciális helyzet volt a szervező erő. Azokból az autodidakta művészekből állt össze a Stúdió, akik tudatosan vállalva a szembenállást a hivatalos kultúrpolitikával fölvállalták az autodidakta művész egzisztenciát.