Gyarmati Anita családjával – nincs egy éve, hogy Szentendrére költözött. Régi vágya teljesült, mikor beköltözhetett álmai házába, amit főművének tart. A családi ház panorámája pazar, belépve, első pillantásra megérint a melegség, a kényelem.
Miért esett a választás Szentendrére?
Itt dolgozom, itt lakik minden barátunk, aludni jártunk csak haza Tahiba. Szombathelyi vagyok, de mindig itt akartam lakni. Tizenhat évesen azt mondtam, hogy én vagy Veszprémben, vagy Szentendrén fogok lakni, kicsit elhúztam az időt.
Körbe nézve a falakon válogatott festmények láthatóak. Fűződik valamelyikhez egy-egy kedves történet?
Kolozsváry Gábor festő alkotása nagyon hozzánk nőtt, talán azért is, mert férjem élt Algériában, így nem csak, mint esztétikai elem fontos számunkra, hanem emlékeket hordoz. Mikor árultuk az előző házunkat Tahiban, a házat nem, de a képet megvették volna. Úgy került hozzánk a kép, hogy a férjem a Nagyházi Galériával munka kapcsolatban állt, de mivel baráti viszony fűzte Nagyházi Csabához, fizetés helyett a raktárból választhatott képeket, ez az egyik. Ez a női alak is akkor került hozzánk, ez Bouchante festő munkája. Ez a Berkovits kép a 
lovaskocsival, ez Szentendre. Mindig szerettem volna Szentendrére költözni – Tahiban laktunk 23 évet. A Főtérhez nekem hozzátartozott Jani bácsi a lovas kocsijával. Nem egyszer volt, hogy kocsikáztunk vele a belvárosban. Volt, hogy úgy ünnepeltünk szülinapot, hogy eldugtuk az ajándékot a Rab Ráby téren, felkocsikáztunk, és úgy találták meg a gyerekek. Erre a képre véletlen találtam, épp egy kiállításról hozták vissza, mikor megláttam beleszerettem, és épp pénzem is volt rá, hogy megvegyem. Sosem volt fontos, hogy egy kép mennyit ér. Mindig a személyes érintettség volt a lényeges.
Itt egy ismerős kép, ef Zámbó Istvántól, vagy szemben egy Andrelli festmény. Mesélnél róluk?
Igen, ef Zámbó Macis képe egy Lakástárlat alkalmával került hozzám, mert mindenképpen szerettem volna vásárolni valamit. Amúgy a művész stílusa egyáltalán nem áll távol tőlem. Bár nekem inkább a konzervatív alkotásokhoz húz az szívem, de a poént is értékelem. Legutóbb egyébként pont egy modern alkotást vásároltam, pedig nem is akartam képet venni. Nem vagyok gyűjtő, de fontos számomra, hogy igényes dolgok vegyenek körül. Nem is tudom, hogy a képeink érnek e valamit. Soha nem volt fontos és szerintem nem is lesz. Hozzánk nőttek, megszoktuk őket, eszembe nem jutna pénzben mérni az értéküket.
Pap J. György a barátunk – Soma fiam legjobb barátja az ő fia. Ez a kép is humoros, az a címe: Kutya fáját, ezt a művésztől kaptam. Andrelli Lány c. alkotása – ami a lépcső felett látható -, volt az első festmény, amit vásároltam. Barátságunk kapcsán adódott, hogy láthattam Jánost ahogy dolgozik. Nagyon tetszik a munkastílusa: aprólékos, komolyan veszi a munkát, mindent belead. Erre a képre a választás a színe miatt esett, gyönyörű ez a türkizkék. Biztos hogy jó döntés volt, mert azóta már egy svájci galériából meg akarták vásárolni. Andrelli feleségétől, Molnár Zsuzsától is van egy olaj-akvarell képünk, a Tengeröböl. Zsuzsa egy ideje, újból textileket készít. 
Kisebb szobrokat is látunk, ismerősként Pistyur alkotásai köszönnek vissza. Miért éppen Pistyur?
Nagyon szeretem a köveit. Ennek a kisplasztikának Molylepke a címe. Azt se bánnám, ha mindig tőle kapnék ajándékot. Mondtam is a férjemnek, ha épp nincs ötlete mivel lepjen meg, akkor Pistyur, az telitalálat. Akár hányszor kiállításon, vagy vásáron látom a szobrait, mindig halálosan beleszeretek egybe. Annyira kedvesek, van egy mesebeliség bennük. Nem véletlen, hogy absztrakt dolog nincs nálunk.
De gyönyörű ez a képkeret, kinek az alkotása van benne?
Ez egy szecessziós képkeret, nem az eredeti alkotás van benne. Nagy Sándor képkeretező műhelyében találtuk a képet hozzá. Szintén Györgyiék restaurálták Hegyi György képét. Tus rajz az Eiffel-toronyról. Ezek is mind arról tanúskodnak, hogy hogyan szeretünk bele egy-egy képbe, és nő hozzánk az évek folyamán.
